Tűréshatár – Napi 1perces

Soha, semmi nem volt elég jó neki: folyamatosan zsörtölődött, elégedetlenkedett, panaszkodott, vitázott és irigykedett – a férje mégis odaadó szeretettel fordult felé. Szó nélkül tűrte a fejmosásokat, elviselte a dühkirohanásait, csitította, ha nagyon elvetette a sulykot, nyugtatgatta, ha sírógörcsöt kapott. 
– Hát, nem tudom miképp vagy képes elviselni a nejed terrorját. Amit csinál, majdnem kimeríti a családon belüli erőszak fogalmát. – ingatta a fejét rosszallóan a szomszédja, amikor éppen az újonnan vásárolt porcelánkészlet összetört darabjait seperte össze a teraszon.
– Ne aggódjatok, semmi baj.– felelte.
És így is gondolta. Minden nap alig várta, hogy hazaérkezzen. Haza, a közös otthonukba. Arra a helyre, ahol ismerte a bútorok neszezését, térképet tudott volna rajzolni a fal repedéseiről, ahol minden egyes foltnak megvolt a maga története, ahol minden a két kezük munkájának eredménye. Haza, ahol mindig tisztaság várta, és finom vacsora, ahol – a felesége cinizmusa ellenére, mégis igazi otthonra talált.
– Nem értem mit szerethetsz rajta! Én már rég elváltam volna tőle – folytatta a szomszéd. – Ő ilyen. És ilyennek szeretem. Vele akarom leélni az életemet. – jelentette ki határozottan, majd sarkon fordult, és bement a még mindig üvöltöző asszony után.
Másnap reggel a munkába siető szomszéd talált rá a vérző férfire a háza előtti árokparton. A konyhakés felkiáltójelként állt ki a mellkasából.
– Hát igen… leélted vele az életed…- jegyezte meg csendesen, majd hívta a Mentőket és a Rendőrséget.