Idén végre mertem beszélni a költségekről
Idén elhatároztam, hogy másként csinálom. Nem azzal kezdtem, hogy felhívtam Nórát, és bejelentettem, hogy mostantól osztozunk mindenen. Inkább leültünk egy hétköznapi délutánon, kávé mellett, és megkérdeztem tőle, be tudná-e vállalni idén a halat és a bort. Kicsit meglepődött, aztán elgondolkodott, és azt mondta, persze, simán elvállalja, csak eddig nem is tudta, hogy ez gond.
Ez volt talán a legfurcsább az egészben: nem azért nem segített korábban, mert nem akart, hanem mert fel sem merült benne, hogy kellene. A karácsony az én otthonomban volt, így a szervezés és a bevásárlás az én felelősségemmé vált, ő pedig ebbe a helyzetbe szokott bele anélkül, hogy bárki is megkérdezte volna tőle, szeretne-e másképp hozzájárulni.
Most ott tartunk, hogy idén ő hozza a halat és a bort, mi intézzük a pulykát és a köreteket, az ajándékokról pedig külön beszélünk majd, mert azt még nem sikerült tisztázni, ki mennyit szán rájuk. Nem tudom, ebből mi lesz pontosan december huszonnegyedikén, lesz-e belőle feszültség, vagy természetesen fog menni, mint egy rég bevett szokás. Csak azt tudom, hogy idén először nem fogok egyedül állni a konyhában a blokkal a kezemben, és azon tűnődni, hogy vajon ez tényleg csak az én dolgom-e. Olvass még a témában
Következő cikkünk„Pick me girl”, femináci, momzilla – leértékelő címkék, amelyekkel a nőket illeti a társadalomA magányos, otthon szomorkodó nő, aki nem kell a pasiknak és csak a macskái szeretik. Ez a férfiak saját félelme, amit kivetítenek ránk. Mert a nők nagyon is jól elvannak otthon egyedül a cicáikkal, a pasik viszont rettegnek attól, hogy agglegényként végzik. Nekik sokkal nagyobb szükségük van a nőkre, mint a nőknek a férfiakra…Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
