Egyre inkább elfogadom a tényt, hogy a szomszédos országunkban háború dúl, és a tanulságokat már most elkezdtem levonni az eseményekből.
Megtanultam, hogy mindig tudunk jobban szeretni
Alapvetően azt gondoltam, hogy a szeretetet illetően van egy szint, amit egyszerűen már nem lehet átlépni, ami fölött már nem lehet jobban szeretni. De aztán mindig rájövök, hogy ez nem igaz, és napról napra erősödni tud a családi kötelék, a szeretet. Most már nem ez volt az első alkalom, hogy valami baj, veszély esetén több ezer kilométer választotta el egymástól a családunk tagjait és ilyenkor mindig teljesen átértékeli az ember, mi a fontos számára.
Talán nem kell ecsetelnem, milyen érzés, mikor arra kelsz, hogy a hírekben éppen katonai puccsról és kijárási tilalomról számolnak be abban az országban, amiben a szerelmed dolgozik. Vagy milyen elengedni egy olyan repülőútra, aminek a nyomvonalán éppen néhány nappal korábban lőttek le egy utasszállítót.
Most megint úgy talált minket ez az élethelyzet, hogy nagyon távol voltunk egymástól, de az ismételt találkozás újra megerősítette a családunk egységét. Természetesen nem feltétel a szeretet erősödésére az, hogy távol legyünk egymástól a tragédiák idején. De segít, hogy sokkal jobban megbecsüljük a szeretteinkkel töltött időt, jobban értékeljük az életünket, a harmóniát és a békét, amiben élhetünk. Egy háborús helyzet, egy trauma (még akkor is, ha nem vagyunk a közvetlen elszenvedői) mindennél jobban rávilágít arra, milyen múlandó tud lenni a boldogság.
Könnyű átértékelni a problémáinkat
Ha valamire megtanított ez a mostani helyzet – és azt gondolom, ezzel sokan vannak így – akkor az az, hogy jóval könnyebb most a jelenre koncentrálni. Sajnos úgy fest, hogy akárcsak anno a koronavírus, most a háború is igyekszik belesimulni a hétköznapjainkba. Egyrészt szörnyű, hogy bele tudunk nyugodni ezekbe a tragédiákba, másrészt viszont érthető, mert muszáj élnünk az életünket.
Azonban hatalmas tanulság számomra, hogy mennyi felesleges kétely és aggodalom tud semmivé foszlani néhány pillanat alatt.
Nem vagyok egy pesszimista alkat, nincsenek irreális kételyeim sőt, szeretek elébe menni a problémáknak azáltal, hogy megoldásokat keresek. Ez most sem volt másként, több B-tervet is készítettünk, aztán pedig elkezdtünk jobban koncentrálni a jelenre. Tudom, hogy nem helyes, ha úgy érezzük, ilyenkor nincs létjogosultságuk a saját gondjainknak, merthogy ez nem igaz.
Nem kell elbagatellizálnunk a nehézségeinket azért, mert másoknak rosszabb – mindig lesz olyan, akinek nálunk sokkal nehezebb az élete. Azonban annak a felismerése mindenképpen segít, hogy a problémáink teljesen hétköznapiak és sok szempontból csupán egyszerű, megoldásra váró feladatok. Ha pedig sikerül ebből a szemszögből vizsgálnunk őket, akkor az máris irigylésre méltóvá teszi az életünket.