Egyre inkább elfogadom a tényt, hogy a szomszédos országunkban háború dúl, és a tanulságokat már most elkezdtem levonni az eseményekből.
A láthatatlan traumák a felszín alatt munkálkodnak
Amíg nem ütött be a háború, nem tulajdonítottam jelentőséget bizonyos gondolatoknak, eseményeknek, most viszont leültem és átgondoltam ezeket. Utólag annyira nyilvánvalónak tűnik minden, hogy nem is értem, hogy nem vettem észre, és miért nem foglalkoztam velük.
A transzgenerációs traumák nagyon érdekesek és még csak most kezdik felfedezni a jelentőségüket. Nagyon leegyszerűsítve arról szólnak, hogy egyes feldolgozatlan traumákat átadunk a gyermekeinknek, akik olyan tüneteket produkálnak, mintha maguk lennének az eredeti trauma elszenvedői. A többség számára ez teljesen megfoghatatlan és hihetetlen, de sokszorosan sikerült bebizonyítani a létezését.
Mikor boncolgattam magamban a gondolatokat, akkor eszembe jutottak olyan dolgok, amelyeket a nagymamám mesélt. Félig gyerekfejjel még egyáltalán nem fogtam fel, milyen lehetett, mikor az első szobában orosz katonák aludtak. Te jó ég! Állig felfegyverzett vadidegeneknek kellett szállást adniuk a saját otthonukban…Milyen érzés lehetett ez nekik, gyerekeknek és milyen a szüleiknek!?
Egy másik történet szerint, a szomszédban egy fehérbőrű, szőke kisfiú lakott, akinek a szülei jobbnak látták, ha elbújik a pincében, nehogy azt gondolják, hogy német származású. Alighanem ez okozhatta a vesztét, mert őt sem látta többé a nagymamám. Állítólag egy gránátot dobtak a pincébe, miután megkérdezték a szülőket, van-e lenn valaki és ők letagadták. Hatalmas tragédiák történtek ott, ahol mi pár évtizeddel később nagy vidáman felnőttünk.
Elgondolkodtam, még mennyi minden lehet a mélyben, bennem, bennünk, és nem csak a mi családunkban. Szörnyű gondolni arra is, hogy ezzel a háborúval nem „csak” a felnőttek élete változik meg örökre, hanem a gyerekeké is – és a transzgenerációs traumák miatt azoké is, akik még meg sem születtek.