Miért küzdünk ellene?
A legtöbb konfliktus általában tinédzser korban érkezik az anya-gyermek kapcsolatban, ami legtöbbször éket ver kettejük közé, gyakran visszafordíthatatlan, negatív változásokat. Általában azok tiltakoznak az ellen, hogy csak egy kis hasonlóságot is felfedezzenek édesanyjukkal, akiknek nem sikerült intim szülő-gyerek viszonyt kialakítani ebben a kritikus korban. Megfogadják, hogy ők soha nem követik el azokat a hibákat, mindig megértőek lesznek a gyerekkel és úgy szeretik majd, ahogy őket soha nem tudta a saját anyjuk. Való igaz, hogy ez egy roppant bölcs dolog lenne, ha tényleg így zajlana minden, de az élet ennél nagyobb játékmester.
Az esetek többségében az szokott történni, hogy egy másik úton, de ugyanoda lyukad ki a gyerek, mint az édesanyja.
Egy egyszerű példával élve, mondjuk, ha az anya képtelen elfogadni művészlélek gyerekét és mindenáron matematikust akar faragni belőle, akkor az a gyerek megfogadja, hogy ő megengedi majd gyerekének az álmodozást. Igazi művészt farag belőle, ha az lesz az álma. Aztán az idő elérkezik és a művészlélek gyerekét sokkal jobban érdekli a matematika, mint mondjuk a színház. Olvass még a témában
Mégis, a szülő az utóbbit erőlteti, hiszen ő ezt nem kaphatta meg és azt gondolja, gyerekének ez jelentheti a boldogságot. Ugyebár édesanyja megfogadta, hogy támogatja őt, bármerre is haladna az életben, ám saját belső sérülésein haladva mindig a művészetek irányába fogja tolni. Egészen addig, amíg fel nem dolgozza gyerekkorát és meg nem érti az édesanyját.
