Szerintem minimum egyszer életünk során, mindenki kiejti ezt a bűvös mondatot a száján. Aztán az esetek többségében, életünk egy bizonyos szakaszában szembesülünk azzal, hogy pont olyanok lettünk, mint anyánk, vagy valami nagyon hasonló. Legtöbbször negatív értelemben használjuk ezt a mondatot, pedig akár pozitív felismerés is lehetne belőle.
VIDEO Nyári horoszkóp: Mit hoznak idén nyáron a csillagok?
Miért küzdünk ellene?
A legtöbb konfliktus általában tinédzser korban érkezik az anya-gyermek kapcsolatban, ami legtöbbször éket ver kettejük közé, gyakran visszafordíthatatlan, negatív változásokat. Általában azok tiltakoznak az ellen, hogy csak egy kis hasonlóságot is felfedezzenek édesanyjukkal, akiknek nem sikerült intim szülő-gyerek viszonyt kialakítani ebben a kritikus korban. Megfogadják, hogy ők soha nem követik el azokat a hibákat, mindig megértőek lesznek a gyerekkel és úgy szeretik majd, ahogy őket soha nem tudta a saját anyjuk. Való igaz, hogy ez egy roppant bölcs dolog lenne, ha tényleg így zajlana minden, de az élet ennél nagyobb játékmester.
Az esetek többségében az szokott történni, hogy egy másik úton, de ugyanoda lyukad ki a gyerek, mint az édesanyja.
Egy egyszerű példával élve, mondjuk, ha az anya képtelen elfogadni művészlélek gyerekét és mindenáron matematikust akar faragni belőle, akkor az a gyerek megfogadja, hogy ő megengedi majd gyerekének az álmodozást. Igazi művészt farag belőle, ha az lesz az álma. Aztán az idő elérkezik és a művészlélek gyerekét sokkal jobban érdekli a matematika, mint mondjuk a színház.
A cikk folytatódik, lapozz!
Ébresztő, kedves szülők! Veszélyes sírni hagyni a babákat?
