Szerintem minimum egyszer életünk során, mindenki kiejti ezt a bűvös mondatot a száján. Aztán az esetek többségében, életünk egy bizonyos szakaszában szembesülünk azzal, hogy pont olyanok lettünk, mint anyánk, vagy valami nagyon hasonló. Legtöbbször negatív értelemben használjuk ezt a mondatot, pedig akár pozitív felismerés is lehetne belőle.
Miért küzdünk ellene?
A legtöbb konfliktus általában tinédzser korban érkezik az anya-gyermek kapcsolatban, ami legtöbbször éket ver kettejük közé, gyakran visszafordíthatatlan, negatív változásokat. Általában azok tiltakoznak az ellen, hogy csak egy kis hasonlóságot is felfedezzenek édesanyjukkal, akiknek nem sikerült intim szülő-gyerek viszonyt kialakítani ebben a kritikus korban. Megfogadják, hogy ők soha nem követik el azokat a hibákat, mindig megértőek lesznek a gyerekkel és úgy szeretik majd, ahogy őket soha nem tudta a saját anyjuk. Való igaz, hogy ez egy roppant bölcs dolog lenne, ha tényleg így zajlana minden, de az élet ennél nagyobb játékmester.
Az esetek többségében az szokott történni, hogy egy másik úton, de ugyanoda lyukad ki a gyerek, mint az édesanyja.
Egy egyszerű példával élve, mondjuk, ha az anya képtelen elfogadni művészlélek gyerekét és mindenáron matematikust akar faragni belőle, akkor az a gyerek megfogadja, hogy ő megengedi majd gyerekének az álmodozást. Igazi művészt farag belőle, ha az lesz az álma. Aztán az idő elérkezik és a művészlélek gyerekét sokkal jobban érdekli a matematika, mint mondjuk a színház.
Mégis, a szülő az utóbbit erőlteti, hiszen ő ezt nem kaphatta meg és azt gondolja, gyerekének ez jelentheti a boldogságot. Ugyebár édesanyja megfogadta, hogy támogatja őt, bármerre is haladna az életben, ám saját belső sérülésein haladva mindig a művészetek irányába fogja tolni. Egészen addig, amíg fel nem dolgozza gyerekkorát és meg nem érti az édesanyját.
Ahol minden elkezdődött…
Az „Én soha nem leszek olyan, mint anyám!” mondat akkor fog oldódni benned, ha elkezdesz magadon dolgozni. El kell fogadnod a tényt, hogy az életed úgy alakult, ahogy, de most már felnőtt vagy és az irányítás a te kezedben van. Nem túl célravezető a szülőket okolni élethosszig, mivel felnőttkorban már bármikor dönthetsz úgy, hogy változtatsz az életeden. Nyilván sok mindent fel kell dolgozni, megbocsátani a szülőknek és megszeretni azt az életet, ami neked adatott.
Sokat segíthet a belső utazás során, ha meglátod édesanyád valódi arcát, hogy mit miért tett úgy, ahogy.
Nem felmenteni kell a tettei alól, hanem megérteni és elfogadni. Például egy bántalmazó szülőt valószínűleg az ő szülei is bántottak. Ez nem menti fel a tette alól, viszont ő egész életében ezt a példát látta maga előtt, ebben nőtt fel. Csak ezt tudja továbbadni addig, amíg fel nem dolgozza saját gyerekkorát.
Egy szégyenítő szülő, aki saját gyereke megalázásból űz versenyt, feltehetően soha nem kapott elfogadást szüleitől. Biztos, hogy egykor ő is megfogadta, hogy majd másképp cselekszik, de nem tud, mivel nincs meg a kellő eszköztára a változtatáshoz.
A csoda akkor történhet meg, ha valaki nem küzd az ellen, hogy olyanná váljon, mint a szülei, hanem elfogadja, hogy igenis van egy olyan része, ami nagyon hasonlít a szülei működéséhez, de szeretné megtörni ezt a fajta örökségét és másképp cselekedni. Nem dühből, haragból, pusztán a saját boldogsága érdekében. Ehhez pedig elengedhetetlen a megbocsátás szüleinknek és elfogadása annak, hogy ők csak azt tudták nekünk adni, amit egykor ők kaptak az ő szüleiktől.