Tavaly szeptemberben is eljött a rémségek ideje: becsengettek. A nyár történéseinek lassan folydogáló nyugalmas menetét felváltotta az ősz borongósan ideges kapkodása.
Nincs éjfélig tévézés, internetezés, bulizás; nincs délig alvás, délutáni szunyókálás; nincsenek szabadidős programok hét közben – minden leszabályozott formában óramű pontossággal kell, hogy működjön – ellenkező esetben omlik a kártyavár, robban a szülő, sírdogál az iskolába késve érkező gyerek, otthon marad a tornacucc, elkallódik a befizetésre hetek óta várakozó csekk halom.
– Szervezés kérdése az egész – állította az egyik ismerősöm laza hanyagsággal, s látszatra valóban irigylésre méltó ügyességgel menedzselte három különböző korú gyermekének mindennapjait, miközben mesterien elboldogult a háztartás-vezetéssel, saját kisvállalkozása irányításával, idős szülei gondozásával, s még arra is jutott ideje, hogy hetente kétszer kozmetikus, fodrász, és masszőr foglalkozzon vele. A minap futottam össze vele a piacon,- s majdnem nem ismertem rá: haja csapzottan lógott, körmei letöredeztek, ruhája piszkosan-gyűrötten tapadt rá, szemei alatt méteres fekete karikák,- kezében megszámlálhatatlan tömött reklámszatyorral próbált átverekedni a tömegen.
– Hát veled mi történt? – kérdeztem csodálkozva. – Ne is kérdezd! Rohannom kell: a bejárónőm két hete felmondott, a titkárnőm babát vár, s kórházba került; anyámék pedig a fejükbe vették, hogy kijönnek az idősek otthonából, mert rossz a társaság. Azt sem tudom hol áll a fejem. – motyogta, és köszönés nélkül elviharzott.
Hát igen. Minden szervezés kérdése.