Anett filigrán szőke nő volt – tele mindig problémákkal. Órákig képes volt saját rosszsorsáról beszélgetni – helyesebben fogalmazva beszélni,- színesen ecsetelve, hogy melyik bajáért ki tehető felelőssé. Jó képességei ellenére azért nem tanult tovább, mert az édesanyja elbizonytalanította, örökké csak kritizálta; a munkahelyén azért volt képtelen az elvárásoknak megfelelni, mert mindig csak ő kapta a nehéz és megoldhatatlan feladatokat és a kollégái egyébként is csak irigykedtek rá; ráadásul a betegségeit (elmondása szerint volt egyszerre vagy nyolcféle) se tudta kezeltetni, mert az orvosok alkalmatlanok voltak a szakmájukra, és nem ismerték fel a kórképeket.
Állandó zűrzavar és idegesség vette körül, ami – ha túl sokáig volt a társaságában az ember – át is ragadt a másik félre. Emiatt aztán – szégyen vagy sem – ha volt rá egy mód elkerültem a vele való találkozásokat, és inkább úgy tettem, mintha észre sem vettem volna, hogy a közelemben van. De most nem kerülhettem el a sorsomat: csaknem a karjaiba futottam, amikor kiléptem a bank ajtaján.
– Jaj, de jó, hogy látlak! Olyan régen beszélgettünk már… – kezdte, engem pedig rögvest a rosszullét kerülgetett. – Igen. De most nagyon sietek…-próbáltam szabadulni, sikertelenül. – Annyi időd csak van, hogy pár szót szóljunk. Hogy vagy? Dolgozol? Anyukád, apukád – jól vannak?
Csodálkozva néztem rá: soha nem szokta érdekelni senki.
– Köszönöm- jól vagyunk mindannyian. – A múltkor olvastam a cikkeidet – nagyon jók, rengeteget lehet belőlük meríteni. Nem is tudtam, hogy Te ilyesmivel is foglalkozol. –áradozott. – Igen. Rendszeresen írok… köszi, a dicsérő szavakat. És Te? Jól vagy? – Soha jobban. Nézd…- éppen csak gömbölyödő pocakjára mutatott – Ikreket várunk…
Kérdő tekintetemet látva, az éppen mellé lépő magas fekete hajú szemüveges férfira mutatott.
– Ő itt a párom, Balázs.
Bemutatkoztunk, kezet fogtunk, ahogy azt kell. Rögtön megértettem mindent. Anett filigrán szőke nő volt – tele örömmel, és boldogsággal.