Nem kell műanyag szatyor – vallom már régóta. Sok oka van. Egyrészt hosszú évtizedekig tart, mire lebomlik, (némi környezettudatosság), másrészt éppen addig bírja a strapát, amíg az ember ellép a pénztártól (nem kis bosszúságot okozva a szélrózsa minden irányába szanaszét hulló tartalmával), harmadrészt pedig – a termékdíj-fizetési kötelezettség miatt – igen borsos áron „mérik” darabját (20-40 Ft/darab). Ezért aztán, ha vásárolni akarunk, mindig viszünk magunkkal kosarat, vagy a praktikusan zsebbe is belehajtogatható ruhatáskát. A nagy bevásárlóközpontok persze „mindent a vevőért” alapon tucatjával tukmálják a vásárlóikra a műanyagipar eme remekeit, mint ahogy ezt most is próbálja megtenni az erőltetett mosollyal dolgozó alkalmazott. - Köszönöm. Nem kérek. – hárítok, s már húzom is elő a zsebemből a ruhatáskát. - Pedig ingyen van, - érvel, letép hármat, és elém teszi. Félretolom. - Köszönöm. Boldogulok. – kezdem el pakolni a megvásárolt javakat.A pénztáros csaknem ledöf a pillantásával – szinte személyes sértésnek veszi a visszautasítást. Gyors mozdulatokkal húzza át a vonalkód-leolvasó előtt a termékeket, nagy igyekezetében „véletlenül” (vagy talán szándékosan) kitépi a 3 kg-nyi burgonyát tartalmazó tasakot, amelyet én azelőtt óvatos műgonddal már bekötöztem. - Na! Még most se adjak? – kérdezi gúnyosan, miközben én próbálom egy oldalba terelni a szabadságtól megrészegülten ide-oda guruló krumpli szemeket. - Köszönöm. Nem kérek. – előhúzok egy másik ruhatáskát, és abba pakolom őket. - Maga tudja. – jegyzi még meg. - Igen. Én tudom. Mint ahogy azt is, hogy nem igazán szeretem, ha megleckéztetnek.
Nem kell műanyag szatyor – vallom már régóta. Sok oka van. Egyrészt hosszú évtizedekig tart, mire lebomlik, (némi környezettudatosság), másrészt éppen…
Ne maradj le rólunk: állíts be minket elsődleges forrásnak, és többször látod a bien.hu-t a Google-találataid közt.
