Szakadék

Buszváró, tömeg, tolongás, zaj. – Segítene kedves? Nem bírom felemelni a táskámat. Nem lenne ez nehéz, de egy hete műtötték a vállamat, és nem emelhetek vele. – fordult a mellette álló vadul rágózó lányhoz a fejkendős nénike.  – Tudja, most engedtek haza a kórházból, még a fiam sem tud róla- az lesz a meglepetés, hogy váratlanul hazaállítok. – folytatta bizakodva, de a lány elfordította a fejét.
– Az a drága Doktor Úr, aki műtött a lelkemre kötötte, hogy kíméljem magam legalább 4 hétig: de ezek a városiak el sem tudják képzelni mennyi a dolog falun. A ház, az udvar, a kert, az állatok – nincs nekem időm pihenni, amúgy sem kíméltem én magam az elmúlt hetven évben egy napot se. Még amikor a gyerekeimet szültem sem – másnap már kapáltam, mostam, főztem,  mint máskor… A mai fiatalok – jobb nem is beszélni róla, mintha szakadék tátongana közöttünk.
Végre beállt a busz. A lány rezzenéstelen arccal hallgatott. Csak akkor pillantott az idős asszonyra, amikor az megkocogtatta a karját.  – Segít akkor kedvesem? 
A lány kivette a füléből a fülhallgatót, és rosszallóan nézett a nénire. – Mi van? – mordult rá durván. – Bocsánat. Semmi. – hebegte az idős nő. Erővel megragadta az utazótáska fülét, és felemelte. – Mi van? Mi van? – suttogta maga elé .
– Szakadék. Szakadék az van…