Boldog nőnapot – magamnak!
Március 8-án este késszúrás-szerű fájdalmat éreztem. Volt már ilyen – gondoltam. A fájdalom azonban fájdalomcsillapító hatására sem múlt el. Éjfél körül már olyan erős volt a fájdalom a jobb alhasamban, hogy sem feküdni, sem ülni nem igazán tudtam. Boldog nőnapot – gondoltam! Nem akartam kórházba menni, de a fájdalom nem csillapodott. A férjem azt mondta, irány az ügyelet, ott meg tudják mondani, hogy szükséges-e kórházba mennünk. A helyi ügyeleten már kiszállni sem bírtam a kocsiból. Az ajtónál csengetni kellett, alig engedtek be.
A doktornő rám nézett, látta, hogy kiegyenesedni sem bírok. Valószínűleg vakbélgyulladás – mondta, majd belém nyomtak egy adag fájdalomcsillapító injekciót. Ennek hatására azonban szinte teljesen fájdalommentesen érkeztem meg a sürgősségire, ahol kicsit úgy néztek rám, mint a bolond nőre, aki kissé hipochonder. Közben én tudtam, hogy valami nem stimmel. Leültettek, várnom kellett. Először egy előkészítő helyiségbe kerültem, ahol egy fiatal orvos megmérte a vérnyomásom és vért vett tőlem. Közben poénkodott össze-vissza, én meg kicsit bután éreztem magam.
Megkérdezte, hogy egy 10-es skálán hova helyezném a fájdalmam, ha a 8-as a szülés. 1-es – gondoltam magamban – hiszen bennem van egy lórúgás fájdalomcsillapító.
De mivel tudtam, hogy milyen rossz volt előtte, azt mondtam, hogy 6-os. Lehet, hogy nem szenvedtem eléggé, mert a szeme kikerekedett, és látszott, hogy egy cseppet sem hisz nekem, azt gondolja, hogy én is csak egy vagyok azok közül, akik szimulálnak, és az idejét rabolják. Olvass még a témában
