Hirtelen rám szakad a „van itt baj elég” érzés, pedig csodásan indult a napom: huncutkodtunk ébredéskor a kis ovisommal, apával megkávéztunk, gyönyörködtünk a hétvégén megalkotott sziklakertünkben és mély sóhajjal szívtuk be a reggel friss illatait. Tudtam, hogy nem kellett volna megnyitnom!
Van egy kollektív probléma, amire alig van ráhatásunk és rálátásunk, és ez a tehetetlenség olyan zavart és feszültséget képes kelteni, ami nagyon rossz hatással van mindenki lelkiállapotára. Ennek nagyon nem kellene így lennie. Napi szinten tehetünk azért, hogy a saját környezetünkben harmónia legyen, hogy a maszk ne csússzon az orrunk alá, hogy a munkánk hasznos legyen a közösség számára is. Ami pedig az információ áradatot illeti, kattanjunk le róla! Nélkülünk is folynak az események, elegendő néha becsatlakozni és tájékozódni. Ha muszáj.
Vissza a munkához! Mert úgy tűnik, manapság hatalmas ajándék, ha az ember zavartalanul dolgozhat és oviban tudhatja a gyermekét – még egy kis ideig, vagy talán kicsit tovább. De ha itthon maradunk is jó lesz, mert megoldjuk és legalább kicsit többet lehetünk együtt. Bármikor lehet valakiből kontakt és fertőzött, és ez már úgy tűnik így is fog menni egy darabig. Na és?! Akkor itthon ülünk, pizzát rendelünk és végre megmossuk az ablakokat! És amikor nincs miből pizzát rendelni, akkor lesz paprikáskrumpli. Csak egészség legyen, ugye. Olvass még a témában
Emlékszem még egy olyan facebookra, ahová öröm volt felnézni, ahol mindig volt egy jó szava valakinek, ahol nagy lendülettel szerveztük a baráti eseményeket vagy küldözgettünk egymásnak jókívánságokat. Amikor egy csoportban a tagok egymást támogatták, segítették és lelkesítették, nem pedig kiosztották. Amikor a felgyülemlett feszültséget nem dudálással, fröcsögéssel és piszkálódással vezettük le.
