Görgetem a facebookot, pörögnek az arcok, néha meg-megállok. Megfogadtam, hogy nem használom többet, mert nem ad, inkább elvesz. Elveszi az időmet a semmiért, az időm pedig kincs, amit egyre nehezebben adok oda. De aztán úgy érzem, lemaradok valamiről: az ovicsoportban talán van egy új info, talán írt valaki a chatbe, és egyébként is, régen látott arcokat mindig jó újra látni. Vagy mégsem? Mióta nem beszéltem velük? Egyáltalán milyen a hangjuk, a lényük, a személyiségük?
Koronavírus tájékoztatás újra. Minden nap ez van, csak a számok változnak kicsit és utána a kommentek. Már nem is kattintok rá, mert csak egymásnak feszülő emberek gyülekezetét látom, akik véleményt alkotnak olyasmiről, amit egyszerűen csak tudomásul kellene venni és az új helyzet szerint élni. Nem a számok miatt, és nem is a politika miatt, egyszerűen egészségügyi okokból – de ez úgy tűnik, gyenge indok.
Néha akad egy-egy kellemes hangvételű, nyugtató hozzászólás, de olyan ez, mint vízcsepp az erdőtűznek. Felesleges.
Úgy gondoljuk, máshol jobb, más ország biztosan tudja mit csinál, jobb az egészségügy, több az orvos, és egyébként is, a kolbász ott finomabb. Hát lehet, hogy van finomabb is, de nem a miénk, úgyhogy „főzz jól abból, amid van” – mondta volt bölcsen nagymamám, és nem is tudta mennyire igaza van. A helyzet feladta a leckét az egész világnak, és mindenki a saját eszközeivel próbál átevezni a viharon. Ami egyébként biztosan sikerülni is fog, csak ki kell tartani. Olvass még a témában
