Életmód / Lélek

Egyre betegebb az online közösségi morál

Egyre betegebb az online közösségi morál

Görgetem a facebookot, pörögnek az arcok, néha meg-megállok. Megfogadtam, hogy nem használom többet, mert nem ad, inkább elvesz. Elveszi az időmet a semmiért, az időm pedig kincs, amit egyre nehezebben adok oda. De aztán úgy érzem, lemaradok valamiről: az ovicsoportban talán van egy új info, talán írt valaki a chatbe, és egyébként is, rég látott arcokat mindig jó újra látni. Vagy mégsem? Mióta nem beszéltem velük? Egyáltalán milyen a hangjuk, a lényük, a személyiségük? De ebbe inkább ne is menjük bele.

Koronavírus tájékoztatás újra. Minden nap ez van, csak a számok változnak kicsit és utána a kommentek. Már nem is kattintok rá, mert csak egymásnak feszülő emberek gyülekezetét látom, akik véleményt alkotnak olyasmiről, amit egyszerűen csak tudomásul kellene venni és az új helyzet szerint élni. Nem a számok miatt, és nem is a politika miatt, egyszerűen egészségügyi okokból – de ez úgy tűnik, gyenge indok.

Néha akad egy-egy kellemes hangvételű, nyugtató hozzászólás, de olyan ez, mint vízcsepp az erdőtűznek. Felesleges.

Úgy gondoljuk, máshol jobb, más ország biztosan tudja mit csinál, jobb az egészségügy, több az orvos, és egyébként is, a kolbász ott finomabb. Hát lehet, hogy van finomabb is, de nem a miénk, úgyhogy „főzz jól abból, amid van” – mondta volt bölcsen nagymamám, és nem is tudta mennyire igaza van. A helyzet feladta a leckét az egész világnak, és mindenki a saját eszközeivel próbál átevezni a viharon. Ami egyébként biztosan sikerülni is fog, csak ki kell tartani.

Hirtelen rám szakad a „van itt baj elég” érzés, pedig csodásan indult a napom: huncutkodtunk ébredéskor a kis ovisommal, apával megkávéztunk, gyönyörködtünk a hétvégén megalkotott sziklakertünkben és mély sóhajjal szívtuk be a reggel friss illatait. Tudtam, hogy nem kellett volna megnyitnom!

Van egy kollektív probléma, amire alig van ráhatásunk és rálátásunk, és ez a tehetetlenség olyan zavart és feszültséget képes kelteni, ami nagyon rossz hatással van mindenki lelkiállapotára. Ennek nagyon nem kellene így lennie. Napi szinten tehetünk azért, hogy a saját környezetünkben harmónia legyen, hogy a maszk ne csússzon az orrunk alá, hogy a munkánk hasznos legyen a közösség számára is. Ami pedig az információ áradatot illeti, kattanjunk le róla! Nélkülünk is folynak az események, elegendő néha becsatlakozni és tájékozódni. Ha muszáj.

Vissza a munkához! Mert úgy tűnik, manapság hatalmas ajándék, ha az ember zavartalanul dolgozhat és oviban tudhatja a gyermekét – még egy kis ideig, vagy talán kicsit tovább. De ha itthon maradunk is jó lesz, mert megoldjuk és legalább kicsit többet lehetünk együtt. Bármikor lehet valakiből kontakt és fertőzött, és ez már úgy tűnik így is fog menni egy darabig. Na és?! Akkor itthon ülünk, pizzát rendelünk és végre megmossuk az ablakokat! És amikor nincs miből pizzát rendelni, akkor lesz paprikáskrumpli. Csak egészség legyen, ugye.

Emlékszem még egy olyan facebookra, ahová öröm volt felnézni, ahol mindig volt egy jó szava valakinek, ahol nagy lendülettel szerveztük a baráti eseményeket vagy küldözgettünk egymásnak jókívánságokat. Amikor egy csoportban a tagok egymást támogatták, segítették és lelkesítették, nem pedig kiosztották. Amikor a felgyülemlett feszültséget nem dudálással, fröcsögéssel és piszkálódással vezettük le.

Persze, nem a facebook hibája, hanem az általános közérzet ilyen most, ami hiszem, hogy elhullatja beteg leveleit az ősszel egyidejűleg és hamarosan újra kinőnek a kedvesség és az odafigyelés hajtásai.

Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!

    Írj egy hozzászólást