A szakrendelő előtt rengetegen várakoztak – pedig még csak reggel 8 óra volt…
A szakrendelő előtt rengetegen várakoztak – pedig még csak reggel 8 óra volt. Hiába kaptak konkrét időpontot, valami csoda folytán abban bíztak, hogy hamarabb bekerülhetnek, ha hamarabb jelen vannak. Volt, aki újságolvasással, más keresztrejtvény-fejtéssel, vagy telefonálással próbálta elütni az időt, de olyan is akadt, aki inkább a mellette ülővel beszélgetett – színesen beszámolva betegsége minden részletéről. Jómagam egykedvűen nézelődtem – próbáltam elképzelni kinek milyen lehet az élete: honnan jött, van e családja, mennyire elégedett a sorsával, miről árulkodik a viselkedése, az öltözete? Szemlélődésemnek indulatos vita hangjai vetettek véget:
– Mit képzel? Tudja, maga kivel beszél? – sipította a jól öltözött magas kontyos nő, idegesen húzgálva ujjnyi vastag nyakláncát. – Asszonyom ne haragudjon. De értse meg! A doktornőhöz csak előzetes időpont egyeztetés után lehet bejutni. Önnek pedig nincs időpontja mára- magyarázta türelmesen az asszisztens. – Engem EZ NEM ÉRDEKEL. Én Kovács főorvos úrnak vagyok a felesége. Nekem NEM KELL időpontot kérnem ahhoz, hogy bárkihez is bejussak-érvelt kivörösödve. – Sajnálom. De nem engedhetem be… – Ez az utolsó szava? Legyen. De majd ne csodálkozzon, ha véletlenül nem lesz munkája kedvesem! – fordult sarkon, és elviharzott.
Az asszisztensnő falfehér arccal vállat vont, majd behívta a soron következő beteget. Alig 5 perc elteltével, nagy dérrel-dúrral diadalittasan visszamasírozott a főorvos neje, s mi „kívülálló időpontosok” ámulva nézhettük végig miként tessékeli be a rendelőbe maga a doktornő az asszonyt.
Hát igen. A protekció, az protekció – felülír minden szabályt, és minden tisztességet.