„Már megint vásárolni kell!”- sóhajtottam fel megadóan miután kiderült: hiába a jól megtervezett hétvégi menü – ha nincs meg hozzá minden alapanyag. (Szerintem valaki dézsmálja a készleteinket – az nem lehet igaz, hogy ilyen rekordsebességgel fogy el minden). Beletörődve sorsomba – listába szedem, mire költünk újra vagyonokat, majd én is – mint kis hazánkban a legtöbben a legegyszerűbbnek tűnő megoldást választom: irány a multi. Mindent egy helyen – öljük csak tovább a hazai kiskereskedelmet.
Természetesen roskadoznak a polcok az élelmiszerektől. Kínálatban nincs hiány, a bőség zavara már-már idegesítő, de végül sikeresen megtalálok mindent, amit szeretnék. Istenem – mennyi finomság, s milyen széles választék!- csak tejfölből legalább 15 gyártó termékét számoltam.
Tudom: nincsenek egyszerű helyzetben az áruházláncok: hiszen naponta meg kell vívniuk árharcaikat a vásárlók kegyeiért. A mi kegyeinkért. Az én kegyeimért. Értünk folyik a harc, hiszen egyre tudatosabban vásárolunk, és egyre kevesebb élelmiszert dobunk ki a kukákba. Ez persze óhatatlanul azt vonja maga után, hogy az üzletek polcain egyre több hamar romló élelmiszer marad, ami bizony rövid időn belül veszélyes hulladéknak minősül, és tonnaszám kerül megsemmisítésre horribilis összegekért. Roskadoznak a boltok polcai a drága élelmiszerektől.
Hogy miért is drágák? Egyszerű: a kidobandó élelmiszerek árát is a vásárlóknak kell megfizetnie.