Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az időm nagy részében olyan munkát végezhetek, ami sokkal inkább szenvedély számomra, sem mint kényszer.
Azonban ez nem mindig volt így, és még most sem tökéletes az életem ezen szakasza, de minden nap teszek azért, hogy egyszer elérhessem azt a pontot, mikor reggelente kirobbanó energiával vágok neki a munkanapoknak. Számtalan pozitív példa áll előttem, hogy ezt igenis lehetséges elérni még hazánkban is, és őszintén hálás vagyok azért, hogy annyi inspiráló emberrel sodort már össze az élet.
Tenni kell az álmainkért
Sokan, mikor meghallják, hogy tulajdonképpen azzal keresem a kenyerem, amit imádok csinálni, negatívan reagálnak. Általában kétféle visszajelzéssel találkozom: „Ezért a munkáért fizetnek is? Nekem is ezt kéne csinálnom!” illetve, „Nagyon nagy szerencséd van, hogy az álmaid munkáját végezheted, én sose fogok erre a szintre jutni!”. Kedvem szerint ezekre a kijelentésekre reflexből elküldeném az illetőt melegebb éghajlatra, de aztán pár pillanat alatt elszáll a dühöm, mikor rádöbbenek, hogy többségükből csak az irigység vagy az önsajnálat szól.
Csakhogy, nincsenek tisztában azzal, én hogyan is értem el azokat az eredményeket, amikre ma már büszke lehetek.
Nem látták a sok szenvedést, nem érezték azt a dühöt, csalódottságot és nyomást, amit én, mikor olyan munkát kellett végeznem, ami kizsákmányolt, leterhelt, és teljesen kifacsart valódi mivoltomból.
Pedig összességében a jelenlegi életkoromhoz mérten azok az évek vannak többségében, mikor ilyen pozíciót töltöttem be, ugyanis az álmaim megvalósításához vezető úton alig egy éve indultam el igazán.
Egy dologban van tehát igazuk, azoknak, akik szerint mázlista vagyok; valóban szükség volt egy kis szerencsére is ahhoz, hogy meglendüljön a karrierem, de minden mást kizárólag a kitartásomnak, a szenvedélyemnek, és a tehetségemnek köszönhetek, na meg persze nem kevés alázatnak. Ezek nélkül ugyanis vágyhatunk a nirvánára, a szabadság teljes magaslatára és az önmegvalósítás végkifejletére, nem fogjuk elérni, ha tátott szájjal várjuk a sült galambot.
Milyen árat fizetünk érte?
Rengeteg emberrel tartom a kapcsolatot – és a szorosabb baráti körömben sem található két egyforma személy –, így a vélemények és az álláspontok is változatosak egy-egy témával kapcsolatosan. Sajnos rengeteg ismerősöm jár abban a cipőben, amiben én, hogy minden nap tesz az álmai megvalósulásáért, azonban mégis ott van az életében az a „szükséges rossz”, amit nem tud kiváltani egykönnyen. Csakhogy, sokkal többen vannak azok, akik még el sem tudtak indulni az álomkarrierjük felé.
1. A „lusta” pesszimisták
Külső szemlélőkét én három fő csoportba tudnám őket sorolni. Vannak, akik egész egyszerűen lusták tenni azért, hogy a helyzetük jobbra forduljon. Nekik általában semmi sem elég jó, mindenben csak az akadályt, a nehézséget látják, ahelyett, hogy észrevennék a fejlődés legkisebb reménysugarát is. Ugyanis, én vallom, hogy a legborzalmasabb munkákból is kamatoztathatunk pozitívumokat, ha mást nem, akkor azt, hogy megtanuljuk, milyen feltételek mellett nem akarunk dolgozni, esetleg, hogy a saját vállalkozásunkban mit csinálnánk másképp.
2. Akik feladják út közben
A második fő csoportba azokat sorolnám, akikből hiányzik a kitartás. Ők elindultak már egy bizonyos úton, és talán el is értek valamit, azonban időközben valahol megtorpantak, és feladták. Persze, előfordulhat, hogy valami szörnyű tragédia, vagy lelki trauma volt a megálljt parancsoló tényező, mégis kizárólag ők dönthetik el, hogy hogyan tovább.
Ezek a személyek gyakran szeretnek beletemetkezni az önsajnálatba, és a múlton rágódni. Tudom, mert egy időben én is beleestem ebbe a hibába, amíg észhez nem tértem, és tovább nem léptem. Piszok nehéz kizökkenni az önmarcangolás posványából, és elindulni ismét a legmagasabb pontot megcélozva, de nem lehetetlen, esküszöm! Sokat segíthet az is, ha a fő célt szem előtt tartva, kisebb távokat tűzünk ki magunk elé teljesítendő feladatként, így minden egyes sikerélménnyel gyarapszik az önbizalom elnevezésű puttonyunk.