„Küldj egy mosolyt!” „Adományozz egy ölelést!”„Lepj meg egy idegent egy ajándékkal!” –ilyen, és ehhez hasonló kezdeményezések kelnek életre manapság, és terjednek vírusként a közösségi oldalak áldásos (vagy néha áldatlan) működése révén. Ül az emberiség a villódzó monitorok előtt, önként vergődve a háló csapdájában, elolvas egy-egy ilyen posztot, a fejéhez kap, és már rohan is, hogy teljesítse a napi jócselekedetet. Bárgyún rámosolyog a szembejövőre, táblával a nyakában hirdeti, hogy ő „megölelhető”, ha valaki égető szükségét érzi; apróságokat ajándékoz vadidegeneknek.
Mindezt vezényszóra, – majd elégedetten tér vissza a kiindulópontra, s fennen hirdeti: ő ma már letett az asztalra valamit. Teszi ezt akkor, amikor sokadjára sem hallja meg a szerettei segélykiáltásait, amikor már hónapok óta nem járt a szüleinél, amikor évek óta nem látta a testvéreit, amikor elvesztette az összes barátját, amikor közömbösen elmegy egy összeroskadó mellett. Amikor, ha kicsit is figyelne – ráébredne: egyedül van, s a nagy virtuális közösségtől maximum annyit várhat, hogy egy-egy önzetlenségi hullám idején egy vadidegen bárgyún mosolyogva átöleli az utcán, miközben hasznavehetetlen ajándékot nyom a kezébe…
Na, ez az, amit senki se várjon meg!