Mindig szerettem olvasni. Nem. Nem rendelkezem óriási könyv-gyűjteménnyel, – hiszen az „én időmben” a könyvtárba járás volt a divat. Bolyongani a tudással megrakott polcok labirintusában, beszívni a több száz éves öreg-, és a friss kiadású nyomdafesték illatú könyvek semmivel sem összehasonlítható illatelegyét, élvezni a nyugalom, és a csend oly ritka pillanatait, átlapozni a többkilós enciklopédiákat, lexikonokat – csak az tudja milyen érzés, aki rendszeres könyvtár látogató. Vagy csak tudta?
Mióta a kisvárosi könyvtárakba is betört a technika, ami persze nagyon pozitív dolog – sok minden átalakult. Az olvasóteremben számítógépek tucatja áll készenlétben, a monumentális ipari fénymásolót folyton kerülgetni kell, a délutáni klubfoglalkozások népes gyerekcsapata üzen hadat a csendnek, s egyre kevesebb könyv kerül kikölcsönzésre. A mellettem tébláboló kamasz lány is a kötelező olvasmányok között válogat.
– Segítsek? – kérdezem, mert látom olyan káoszt hagy maga után, hogy könyvtáros legyen a talpán, aki azt rendbe teszi. – Nem kell. – Keresel valamit? – Nem. Csak azt néztem melyik kötet milyen vastag.
A hajtövemig szalad a szemöldököm.
– Inkább letöltöm a netről a tartalmát, az egyszerűbb lesz…- lép tovább és lehuppan az egyik számítógép elé.
Igen. Egyszerűbb, gyorsabb, és még csak az olvasónapló elkészítésével sem kell gyötrődni. Kár, hogy az olvasás kiment a divatból…