Sokáig én voltam a legfiatalabb mindenhol, ahol dolgoztam, és ez egy olyan dolog volt, amit nagyon élveztem. Tehetséges voltam abban, amit csinálok, ezért gyorsan kaptam olyan feladatokat, amit mások csak évekkel később, és szerettem látni a meglepetést az emberek arcán, amikor rájöttek, hogy milyen fiatal vagyok. Volt ebben valami jóleső, mókás érzés. Én voltam a munkahelyeimen a „csodagyerek”, akinek mindenki nagy jövőt jósolt.
Egy darabig ez természetesnek tűnt. Az ember a húszas éveiben könnyen elhiszi, hogy örökké fiatal marad.
Aztán egyszer csak, mint minden más, ez is elmúlik
Először csak az tűnik fel, hogy már senki nem kérdez rá a korodra. Nem azért, mert titok, hanem mert egyszerűen nem érdekes. Aztán megjelennek az első kollégák, akik szemmel láthatóan fiatalabbak nálad. Később egyre többen lesznek, és már nem csak a frissen érkező gyakornokok közül kerülnek ki. Olvass még a témában
Lassan eljön a pont, amikor te viccelődsz az ebédlőasztal mellett azzal, hogy a csapat egy tehetséges tagja milyen szemtelenül fiatal, aztán meg kettőt pislogsz, és bemutatnak egy új főnöködnek, aki fiatalabb nálad. Sokkal fiatalabb.
Én most először kerültem ilyen helyzetbe. Valaki, akivel együtt dolgozom, magasabb pozícióban van nálam, és jó pár évvel fiatalabb is.
Furcsa? Valamennyire nyilván az, mint amennyire minden helyzet az életben, amivel korábban még nem találkoztunk, furcsa tud lenni. De hogy milyen érzés?
Őszintén? Egyáltalán nem zavar.
Részben biztosan azért, mert tudatosan alakítottam a saját pályámat. Volt idő, amikor én is elindulhattam volna abba az irányba, ahol az ember egyre több feladatot irányít, egyre nagyobb felelősséget visz, és a névjegykártyáján a pozíció neve is egyre hosszabb lesz. Ezzel együtt persze a fizetés is nő, de a döntések súlya is.
Ez egy teljesen legitim út.
De én végül nem ezt választottam. Nem azért, mert ne lett volna bennem ambíció, hanem mert rájöttem, hogy másfajta munkában érzem jól magam. Abban, ahol a szakmai rész a fontos, ahol a gondolkodás, az alkotás, a tartalom és mindenek felett a személyes szabadságom áll a középpontban. Nem abban, ahol embereket kell irányítani, szervezeti kérdéseket megoldani, és folyamatosan egy hierarchiában mozogni.
Ez nem jobb vagy rosszabb életpálya. Egyszerűen csak más.
És ha az ember ezt őszintén elfogadja magában, akkor valahogy a hierarchia kérdése is elveszíti az élét. Nem érzem úgy, hogy „alattam” vagy „felettem” lennének emberek. Inkább csak különböző szerepek vannak egy közös munkában.
Ha pedig ez nem lenne elég ahhoz, hogy örömmel dolgozzak valakivel, aki nálam magasabb beosztásban van, pedig jóval később született, van még egy indokom: kifejezetten szeretem a fiatalabb generációt.
Szeretem bennük, hogy bizonyítani akarnak. Hogy van bennük lendület, ötlet, kíváncsiság. Hogy gyorsan reagálnak dolgokra, és nem félnek új megoldásokat kipróbálni.
De közben van bennük valami, ami a korábbi generációkban kevésbé volt jelen: nem akarják feláldozni magukat a munka oltárán. Fontos nekik a saját idejük, a saját életük, az, hogy amit csinálnak, az valahogy illeszkedjen ahhoz, akik ők valójában.
És ezt őszintén szólva nagyon tisztelem.
Talán azért is, mert az ember idővel rájön, mennyire könnyű belesodródni egy olyan karrierbe, amit valójában nem is ő választott. Csak éppen mindig volt egy következő lépcsőfok, amit „logikus” volt meglépni.
Amikor egy nálad fiatalabb vezetővel dolgozol, valójában csak egy dolgot látsz: hogy valaki más egy másik utat választott. És végig is ment rajta.
Én pedig a saját utamat járom.
Ezért egyáltalán nem zavar, hogy fiatalabb nálam a főnököm. Sőt. Kifejezetten jó érzés olyan emberrel dolgozni, akiben van energia, ambíció, és aki komolyan veszi azt, amit csinál.
Ha valami, akkor ez az, ami számít. Nem pedig a kora.
