Volt egy pont, amikor már nem az volt a kérdés, hogy tudunk-e még valamit tenni. Hanem az, hogy kiért tesszük. Érte, vagy magunkért.
5 ruhadarab, ami ötven felett inkább öregít
Érte vagy magunkért tesszük?
Az elengedés gondolata ilyenkor nem felszabadító, hanem kegyetlennek tűnik. Mintha mi döntenénk az élet és halál felett. Mintha árulást követnénk el azzal, hogy kimondjuk: eddig tartott. És ott van a bűntudat, ami belülről rág. Mi van, ha túl korán? Mi van, ha még lehetne egy hónap, egy hét, akár csak néhány jó nap?
Nálam az döntött, amikor már nem tudtam több olyan pillanatot felidézni a napból, ami neki jó volt. Amikor a mérleg nyelve egyértelműen a szenvedés felé billent. És amikor rájöttem, hogy az, ami engem visszatart, nem az ő érdeke, hanem az én félelmem a hiánytól.
Azzal együtt, hogy átgondolt és tudatos döntést hoztam, a halála napján ez nem segített – összegörnyedve zokogtam egy barátom karjaiban az orvosi váróban. Hiába tudtam racionálisan, hogy szenved. Hiába láttam, hogy a teste már nem tud együttműködni. A döntés súlya mégis elviselhetetlen volt. Gyötört a bűntudat. Mi van, ha cserbenhagytam? Mi van, ha mégsem tettem meg mindent? Olvass még a témában
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
