Ez az a kérdés, amire nincs jó válasz. Csak kevésbé elviselhetetlen. Aki élt már együtt állattal, tudja, hogy egy ponton túl nem egyszerűen „házi kedvencről” beszélünk. Családtag lesz. Napi rutin, közös nyelvek, apró szokások. A háziállatunk jelenléte sokszor természetesebbnek tűnik, mint sok emberé. És amikor ez a jelenlét megbillen – betegség, fájdalom, leépülés miatt –, az ember kétségbeesetten kapaszkodik minden lehetőségbe.
Nekem is volt már állatom, akit el kellett engednem. A cicámat kölyökkorában hoztam el egy menhelyről. Tizenegy éves volt, amikor a vele született betegségei végül utolérték. Mindez persze nem egyik napról a másikra történt. Hosszú folyamat volt. Gyógyszerek, kontrollok, kezelések, és persze reménykedés előzték meg.
De egy ponton láttam rajta, hogy most már csak szenved. Láttam, hogy fáradtabb, hogy kevesebbet játszik, hogy már nem ugyanazzal a könnyedséggel ugrik fel a kedvenc helyére. De a legnehezebb az volt, amikor észrevettem, hogy elkezd tőlem is félni. Olvass még a témában
Hiszen ő nem értette, hogy segíteni próbálok. Nem tudta, hogy a tabletta, amit a szájába teszek, érte van. Hogy a kellemetlen kezelés azért történik, hogy jobban legyen. Csak azt érezte, hogy újra és újra olyan helyzetbe kerül, ami fáj, ami ijesztő. És én viszem bele ezekbe a helyzetekbe.
Volt egy pont, amikor már nem az volt a kérdés, hogy tudunk-e még valamit tenni. Hanem az, hogy kiért tesszük. Érte, vagy magunkért.
Érte vagy magunkért tesszük?
Az elengedés gondolata ilyenkor nem felszabadító, hanem kegyetlennek tűnik. Mintha mi döntenénk az élet és halál felett. Mintha árulást követnénk el azzal, hogy kimondjuk: eddig tartott. És ott van a bűntudat, ami belülről rág. Mi van, ha túl korán? Mi van, ha még lehetne egy hónap, egy hét, akár csak néhány jó nap?
Nálam az döntött, amikor már nem tudtam több olyan pillanatot felidézni a napból, ami neki jó volt. Amikor a mérleg nyelve egyértelműen a szenvedés felé billent. És amikor rájöttem, hogy az, ami engem visszatart, nem az ő érdeke, hanem az én félelmem a hiánytól.
Azzal együtt, hogy átgondolt és tudatos döntést hoztam, a halála napján ez nem segített – összegörnyedve zokogtam egy barátom karjaiban az orvosi váróban. Hiába tudtam racionálisan, hogy szenved. Hiába láttam, hogy a teste már nem tud együttműködni. A döntés súlya mégis elviselhetetlen volt. Gyötört a bűntudat. Mi van, ha cserbenhagytam? Mi van, ha mégsem tettem meg mindent?
Akkor sokat segített az állatorvosunk nyugalma. Azt mondta, teljesen normális, hogy ezt érzem. Hogy a bűntudat szinte automatikus része ennek a döntésnek. És biztosított róla: mindent, ami emberileg lehetséges volt, megtettem a kis barátomért.
Ez a mondat kapaszkodó lett.
Mert valójában talán ez az egyetlen kapaszkodó ebben a kérdésben: megtettünk-e mindent, ami ésszerű, ami arányos, ami valóban az állat érdekét szolgálja? Figyeltünk-e rá, róla szólt-e a döntésünk?
Mindezzel együtt ezt a döntést meghozni egy életről soha nem lesz könnyű. Nem lesz olyan pillanat, amikor biztosnak érezzük, hogy most tökéletesen döntünk. De ha őszintén, az állatunk érdekeit szem előtt tartva mérlegelünk, ha bevonunk egy józan és empatikus állatorvost, és ha el tudjuk mondani magunknak, hogy mindent megtettünk, akkor talán el tudjuk fogadni: az elengedés nem árulás.
Hanem a szeretet egyik legfájdalmasabb, de legönzetlenebb formája.
