Amikor valaki kilép egy régóta döcögő kapcsolatból, a külvilág gyakran csak a döntés pillanatát látja. A „mi történt?”, „mi volt az utolsó csepp?” kérdések erre az egy pontra fókuszálnak.
Pedig Mark Travers amerikai pszichológus szerint a valódi történet jóval korábban kezdődik: azokban az években, amikor a kapcsolat már nem ad, mégis működtetjük tovább. Amikor nem vagyunk boldogok, de meggyőzzük magunkat arról, hogy „ez még belefér”, „lehetne rosszabb”, vagy egyszerűen csak túl kockázatosnak tűnik elindulni a teljesen ismeretlen irányba.
Travers hangsúlyozza: nem feltétlenül azért maradunk boldogtalan kapcsolatokban, mert ne lennénk elég okosak vagy belátók. Azért maradunk, mert az idegrendszerünk, az érzelmi emlékezetünk és a félelmeink sokkal hamarabb döntenek, mint az, amit racionálisan mérlegelni tudunk. Olvass még a témában
Amikor az ismerős érzés biztonságnak álcázza magát
Az egyik legerősebb visszatartó erő az, hogy az idegrendszer nem egészséges és egészségtelen között tesz különbséget, hanem ismerős és ismeretlen között. Ami emlékeztet a korai érzelmi mintáinkra, azt a testünk gyakran biztonságként érzékeli – akkor is, ha az elménk pontosan tudja, hogy ez a minta rossz és az adott kapcsolat nagyon is fájdalmas.
A kötődési minták már gyerekkorban kialakulnak, és egyfajta belső térképként működnek a felnőtt kapcsolatokban. Ha gyerekként azt tapasztaltuk, hogy a közelség kiszámíthatatlan, akkor felnőttként a partner érzelmi hullámzása könnyen tűnhet „szenvedélyes” szerelemnek. Ha az intimitás gyerekkorban feltételekhez kötődött, felnőttként a távolságtartás is normálisnak hat, akárcsak az, hogy mindig aktívan tennünk kell a szeretetért. Ilyenkor – bár rossz döntéseket hozunk – egyszerűen azt választjuk, amit a testünk és a lelkünk felismer.
Ez az oka annak is, hogy egy valóban kiegyensúlyozott kapcsolat eleinte akár furcsának, idegennek, sőt unalmasnak tűnhet. A nyugalom és a biztonság sajnos nem mindenkinek ismerős érzés.
