Megcsalt. Szeretnéd tudni? Megcsaltad. Elmondod? Az alapkérdés, hogy vajon valóban minden áron az őszinteség a cél? Az a „kifizetődő”, ha mindenről tudunk és partnerünk is mindenről tud? Tényleg jól járunk, ha control freak-ek vagyunk és minden titokról lerántjuk a fátylat? Mit nyerünk ezzel és ki nyerhet? Ki veszít többet, ha kiderül a félrelépés?
Rögtön az elején különbséget kell tennünk az állandósult harmadik és az alkalmi viszony között. A párhuzamos életek szempontjából ez kétféle működés. Ha szeretőnk van a házasságban, az egy állandósult hiány-tünet reakciója. Ha alkalmi viszonyokba bonyolodunk, kicsit más a helyzet. Személyiségünk és persze kapcsolatunk is tehet róla.
Sosem egyedül vagyunk a megcsalásban, minimum három résztvevője van, hiszen a feleségünk/férjünk is ott van az ágyban, a fejünkben. Emiatt is olyan bonyolult az egész. Nincs tökéletes függetlenség, még a nyílt kapcsolatokban sem. Érzelmileg megfizetjük az árát, ha „megengedjük” a másiknak és önmagunknak a tetszőleges csapongást.
Sokéves kapcsolat mellett kialakuló viszony ritkán jár lelkiismeret-furdalás nélkül. Igen, a férfiak is nehezen viselik, hogy nem tudnak ellenállni és a nőknek sem könnyű egy új partnerrel ágyba bújni annyi év monogámia után.
Ilyenkor jön az önmarcangolás, a belső csaták, a hullámzó projekció – ami viszont eldönti, hogy elmondjuk-e vagy sem, az a belső erőnk.
Megbírkózunk-e ezzel az új helyzettel és a zakatoló lelkiismerettel mi magunk, ki tudjuk-e deríteni, mi vezetett a félrelépéshez és van-e erőnk és akaratunk változtatni, harcolni a házasságunkért vagy sem. Aki nem bírja elviselni ezt a belső feszültséget, az rendszerint könnyítésképpen elmondja a nagy titkot, annak ellenére, hogy ez szükségszerűen következményekkel jár.
Mi történik ilyenkor? A másik fél, aki esetleg nem sejti, hogy mi történik a háta mögött, döbbenten áll, mint Susan Sarandon a Hölgyválasz-ban: „Én azt hittem, boldogok vagyunk!” Mivel csak mi jöttünk rá, hogy számunkra mi nem működik, a partnerünk még nem feltétlenül érzi és érti a problémát – így nem is szabad számonkérni rajta idő előtt. Ha megtaláltuk a zöld kis ördögöt, amitől elkalandoztunk, érdemes először magunknak megküzdeni vele, hiszen egy korai coming out többet árthat, mint amennyit használ. Lehet, hogy arra jó, hogy könnyítsünk a lekiismeretünkön, de valószínűbb, hogy egy életre szóló sebet ütünk a másikon.
Nem, nem az a kérdés morálisan, hogy a megcsalás bűn-e, hanem, hogy a másiknak is bűnhődnie kell-e a mi félrelépésünkért.
Amikor a félrelépés egy kapcsolat végét jelenti, de még nem jött el a fizikai szakítás ideje, akkor nagy eséllyel maga az affér úgyis elterel bennünket az előző állapot lezárásához. Ilyenkor a viszony ürügyként, magyarázatként is szolgál a már nem működő házasság felbontására. Kérdés, hogy elmondjuk-e vagy beérjük azzal a felismeréssel, ami ide vezetett.
Az elhagyott házastársnak miben segít, ha tudja, más miatt hagyták el? Egyszerűnek korántsem mondható kérdés. Kié a felelősség? Az enyém, aki elmegyek vagy az övé, aki nem tudott megtartani? Valószínű, mindkettőnkké.
Az viszont, hogy én továbblépek, az csakis az én felelősségem, nem kérhetem számon rajta.
Mielőtt még elkezdenénk sajnálni a megcsalt felet, állítsuk helyre az egyensúlyt ebben a triumvirátusban! Senki nem vak és a férfiaknak is van hatodik érzékük, tehát valahol mindannyian sejtjük, ha valami nem megy jól. Hevesebb vérmérsékletűek számára nehezebb ellenállni a csábításnak és ez biológia. Ugyanannyira érvényes működés, mint a kevésbé temperamentumosok introvertáltsága. Ettől még mindannyian, akik valamilyen kapcsolatban élünk, újra és újra kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor a csábítás elgyengít kissé. Azokat is megkísérti, akik sziklaszilárd kapcsolatban élnek. Azokat is, akiknek jó a párkapcsolatuk, tehát a félrelépés nem csupán a megromlott házasságról szól.
A lényeg, hogy képesek legyünk végiggondolni a következményeket mielőtt mindent és mindenkit feláldozunk az őszinteség oltárán.