Már egy hónapja járt óvodába. Alig várta ezt a jeles eseményt,- az anyukája annyi szép és izgalmas dolgot mesélt róla neki, hogy percről-percre számolta mennyit is kell még aludnia addig, amíg először bemehet a csodaszép virágos, mesefigurás épületbe. Most mégis egyedül üldögélt a sarokban – pedig nem tett semmi rosszat. Önként vállalta a félrevonulást, nem kényszerítette senki, hogy az óvoda „büntető”- részlegébe vonuljon vissza, de ő mégis ezt tette. Itt érezte magát biztonságban.
Az óvónők hiába próbálták bevonni őt is a közös játékba, hiába kérlelték – nem volt hajlandó csak az ebédnél elhagyni az oda leterített piros szőnyeget, ami a többiek számára maga volt a megtestesült szörnyeteg. Csak szemlélődött csendesen – nem igazán értette, hogy vele miért bánnak furcsán a többiek – egyszerűen csak elfogadta a kialakult helyzetet. Aztán a vezető óvónő megelégelte a dolgot, s gyengéd erőszakkal, de rávette, hogy vegyen részt egy bábjátékban.
– Gyere! Biztosan tetszeni fog, amit most csinálnod kell! – húzta magával a még mindig vonakodó kislányt.
– Na, gyerekek! Most Jázmin is velünk fog játszani… Mi szeretnél lenni? Kinek a bábját adjam Neked?
A gyerekek körülállták és izgatottan várták a választását. Jázmin hosszasan nézegette a bábokat, végül a legszebb bábot vette magához.
– Rendben. Akkor Te leszel Hófehérke.
A gyerekek kuncogni kezdtek, és csak gyűrűzött-gyűrűzött tovább a hahota.
– Ne nevessétek ki. Nem szabad. – csitította őket az óvónő, de nem tudta megállítani a gúnyos kacajt. – Pont Hófehérke? Vicces. Hiszen olyan fekete a bőre, mint a korom…- jegyezte meg egy kövér kisfiú, majd kikapta Jázmin kezéből a bábot, és elnyargalt vele.
Jázmin szeméből hatalmas könnycseppek gördültek elő: most értette meg, hogy a többiek miért méregették eddig is kíváncsi tekintetekkel. Kár, hogy már az óvodában is megbélyegzik azt, aki más. Lehet, hogy a sorsunk már születésünkkor eldől?