– Nézd csak, kisfiam! Nagyon sokféle van. Van epres, meggyes, málnás, mogyorós, kakaós, fehér, tej, ét, karamelles, joghurtos, körtés, szilvás, buborékos… – sorolja a mellettem álló idős asszony a 6 éves forma kisfiúnak, a csekélynek éppen nem mondható csokoládé választékot. De a kisfiú közömbösen szemléli a színes csomagolásokat.
– Válassz egyet közülük – megveszem Neked!
– Nem kell! – vakkantja a kicsi, és már szalad is tovább.
– Ne menj hát el! A nagyi kifizeti Neked – győzködi az idős nő kétségbeesetten.
– Hagyja csak Anyuka! Kevin nem ILYET szokott enni… Ö kizárólag valódi csokoládét eszik – lép oda a tokától-bokáig felékszerezett fiatal nő, feltételezhetően az asszony menye.
– Akkor mondd meg Te, milyet szeret, megveszem neki ajándékba.
A fiatal nő gúnyosan felnevet.
– Gondolja, Anyuka? Na, jó, ha már ennyire ragaszkodik hozzá, legyen – lép oda a svájci csokoládékat felsorakoztató polchoz a nő, és emeli le egymás után a csillagászati összegekbe kerülő „valódi” édességeket.
– Ezt a 8 fajtát szereti – teszi bele óvatosan anyósa kosarába őket.
A pénztárnál látom őket újra. Az idős asszony gondterhelt arccal fizet. Remegő kézzel veszi el a tízezresből visszajáró aprópénzt. Átfut az agyamon a gondolat: vajon ebben a hónapban miről fog lemondani: a kenyérről vagy a tejről?