Szeretem az állatokat. Mióta az eszemet tudom, mindig is voltak kutyáink, macskáink, nyulaink, egyéb házi- és haszonállataink. Mindegyiknek megvolt a maga helye és feladata az életünkben – a kutyák – amellett, hogy játszópajtásaink voltak – az udvaron őrizték a házat, a cicák egerésztek, majd kényeskedve elnyúltak a napon, a féltve dédelgetett kiscsibék, és kiskacsák felnőve a tányéron teljesítették be sorsukat. És ez így volt jó.
Mára sokat változott a világ. Van, aki elkötelezett elveket vallva kizárólag zöldségeken, gyümölcsökön, és magvakon él; van olyan kisgyerek, aki úgy nő fel, hogy soha nem lát igazi élő csirkét, marhát, pulykát. És vannak olyanok is, akik életközösséget létesítenek kedvenc kutyáikkal, macskáikkal. Ők azok, akik együtt vannak kedvenceikkel a nap minden pillanatában: együtt esznek, alszanak, sportolnak, tévéznek. Csinos ruhácskákba öltöztetik őket, fürdetik, és kozmetikushoz viszik, rendszeres orvosi kontroll alatt tartják, és minden figyelmüket és szeretetüket rájuk fókuszálják.
Nos, nekik találták ki az új japán kezdeményezést, ahol a cukrászdában gazdi és kedvence egy tányérból falatozhatja a speciálisan mindkét fél részére egyaránt fogyasztható tortákat. Igaz borsos áron tehetik mindezt, de a megkérdezettek szerint ez az élmény minden pénzt megér.
Kíváncsi leszek, kishazánkba mikorra gyűrűzik be eme hóbort. Mert, hogy be fog – borítékolható – s akkortól aztán tényleg maximálissá válhat a kedvencek itt-ott már betegesen túlzó imádata.