Idővel azt is megértettem, hogy a nagyapám nem tűnt el teljesen. Ott van a mozdulataimban. Ott van mindenben, amit tanultam tőle, és ott van abban, ahogyan másokat szeretek – hiszen a szeretetet is tőle tanultam meg.
Utoljára akkor álmodtam vele, amikor megszületett a lányom. Egy nappal korábban jöttünk haza a kórházból, és a baba mellett feküdve én is elaludtam. Azt álmodtam, hogy a nagyapám belép a szobába, leül mellénk az ágy szélére, és csendesen mosolyogva nézi a lányom. „Ugye, milyen szép?” – kérdeztem tőle. „Tökéletes” – felelte. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam. Ma, ha rá gondolok, legelőször ez a pillanat jut eszembe. És mindig mosolygok miatta.
