Aztán ahogy teltek az évek, a fájdalom, ha nem is enyhült, de mintha fakult volna kicsit. Már nem éles és sajgó volt, mint egy friss seb, inkább tompa, érzéketlen terület maradt a szívemen.
Évek teltek el, míg valóban tudtam újra mosolyogni, ha megláttam róla egy fényképet, ha eszembe jutott valami, amit tőle tanultam, ha történt valami, amit elmeséltem volna neki.
Nem hiányzott kevésbé
Ma, egy évtizeddel később ugyanúgy szeretném látni, megölelni, vagy legalább csak felhívni telefonon, hogy halljam, ahogyan azt mondja: „Szia, drága csillagom!”
Évekbe telt, míg el tudtam kezdeni megérteni, hogy a veszteség fájdalma az ár, amit meg kell fizetnünk azért, hogy valakit szerettünk. Az élet véges, és egyszer mindenkit elveszítünk. Mindez elkerülhetetlen – de milyen szerencsések vagyunk, hogy volt az életünkben olyan, akinek fáj az elvesztése. Micsoda ajándék, hogy szerettek és szerettünk valakit, hogy megtapasztalhattuk a kötődést, amiért érdemes létezni ezen a bolygón – és hogy valójában az lenne a legszomorúbb, ha nem lenne senkink, aki hiányozhat. Olvass még a témában
