„Még egy kicsit tartson ki, a következő fájással meg fog születni a lánya!” – mondta biztató hangon a szülésznő, és ez volt a legijesztőbb dolog, amit mondtak nekem azóta, hogy alig 6 órával korábban, a fürdőszobánk kövén állva meglepő higgadtsággal nyugtáztam magamban, hogy elfolyt a magzatvizem.
Ami a szülést illeti, hatalmas szerencsém volt, mert azt hiszem, első gyerekes kismama létemre megdöbbentő derűvel csöngettem be éjfélkor az Uzsoki utcai kórház szülészetére, és mire igazán elkezdtem volna pánikba esni attól, hogy hogyan fér majd ki ott egy egész kisgyerek, már túl is voltam rajta. Azt viszont, bármennyire naiv és tapasztalatlan voltam is, már tudtam jóelőre, hogy akárhogy alakulnak is a dolgok, a szülés maga babapiskóta lesz ahhoz képest, ami utána jön.
„Még egy kicsit tartson ki, a következő fájással meg fog születni a lánya!” Nekem??? Most?! Gyerekem lesz? Én még nem állok készen, én nem tudom, hogy azt hogy kell csinálni, hogy hogyan kell anyukának lenni.
Kilenc hónapja vártalak, sőt annál is régebben, minden nap elképzeltem a pillanatot, amikor végre megölelhetlek, de terhesnek lenni könnyű volt, mindig tudtam, hogy jó helyen vagy, és minden szükségleted el van látva. Ha megszülettél, hirtelen mindez nem lesz olyan magától értetődő. Én nem tudom, hogy kell anyukának lenni…
Olyan sokaktól hallok az extázisról, az eufóriáról, amit éreztek, mikor először megpillantották a kisbabájukat. Én azt hiszem, sokkot kaptam. Boldog voltam, hát persze, hogy boldog, de közben nem is tudtam elhinni, hogy mi történik, életem végéig, örökre emlékezni fogok a képre, ahogyan a doktornő felemel a fénybe, látom minden egyes apró részletét, akár egy fotónak, most is érzem a súlyodat a mellkasomon, ahogy rám fektetnek, a bőröd melegét, hallom a méltatlankodó nyöszörgést, és emlékszem az érzésre, a hatalmas megkönnyebbülésre, hogy minden rendben ment és itt vagy, és arra, hogy nem hiszem el. Itt egy igazi, valódi kisbaba, egy apró ember, aki mostantól létezik, neve és születési dátuma van, és az én lányom. Anya lettem. Nem is tudom felfogni…
És néha még mindig nem hiszem el. Ülünk hárman az asztalnál, vacsorázunk, és csak nézem, ahogyan eszed a kiflidet. Vagy nagy komolyan koncentrálva próbálsz kanalazni a joghurtos pohárból. Nem hiszem el. Egy éve ilyenkor már akárkit hívtam telefonon, azzal kellett kezdenem a beszélgetést, hogy „nem, még nem.” Annyira vártak téged olyan sokan.
Csak egyetlen év telt el, egy év, az szinte semmi, és te itt ülsz az asztal másik oldalán és eszed a kiflidet.
Itt laksz velünk, ruháid vannak a szennyes kosárban és takaród az ágyunkon. Hogyan történt mindez? Hogyan történhet ennyi minden egyetlen év alatt?
Figyelem, ahogyan játszol. Ahogyan bekapcsolódsz a beszélgetésekbe: meghallasz egy szót, amit ismersz, és akár egy kis vércse, lecsapsz rá, mutatod, utánozod, rögtön a tudtunkra adod, hogy te is érted ám, miről van szó. Csordultig telik a szívem, mikor megölelsz vagy puszit adsz, imádom, ahogyan az összefüggéseket keresed, hogy már te kezdeményezed a játékot, mutatod, hogy most a Borsót főztemet vagy a Csip csip csókát énekeljük, és alig várom, hogy még több mindent megmutathassak neked a világból, és te még több mindent meg tudj mutatni nekem magadból.
Várok minden egyes napot, és közben mégis legszívesebben megállítanám, sőt visszaforgatnám az időt. Hogy csak egy percre megint ott feküdhessünk, egymáshoz simulva a kórházi ágyon, életed legelső éjszakáján, amit azzal töltöttem, hogy hallgatom, ahogyan szuszogsz. Akkor azt gondoltam, ha most megáll az idő, és örökre így maradunk, én nem bánom, boldog leszel. De nem állt meg, és te már sosem leszel többé az az aprócska, illatos, törékeny kis csomag, akit naphosszat ringattam a vállamra fektetve.
Egyéves vagy. Egy éve vagyok az anyukád, egy éve próbálok rájönni, hogy hogyan is kell helyt állni ebben a szerepben, és szerencsém van, amiért te türelmes és elnéző vagy velem. Hálás vagyok mindenért, ami az elmúlt évben történt, a rengeteg jóért, a néhány ijedelemért és még azokért a napokért is, amikor azt éreztem, bedobom a törülközőt, ezt nem lehet tovább csinálni… Mert minden nap egy kicsit többet tudtam meg rólad, és egy kicsit többet tanultam magamról. Hogy hogyan is kell anyukának lenni, arra még mindig nincs biztos válaszom, talán nem is lesz soha. Csak azt tudom, hogy boldog vagyok, amiért melletted lehetek anya, amiért éppen a te anyukád lehetek. A többit pedig majd együtt kitaláljuk: te, meg én meg apa. A család, aki veled lettünk.
Boldog születésnapot, Majmocska! A világon mindennél jobban szeretünk!