Ami a szülést illeti, hatalmas szerencsém volt, mert azt hiszem, első gyerekes kismama létemre megdöbbentő derűvel csöngettem be éjfélkor az Uzsoki utcai kórház szülészetére, és mire igazán elkezdtem volna pánikba esni attól, hogy hogyan fér majd ki ott egy egész kisgyerek, már túl is voltam rajta. Azt viszont, bármennyire naiv és tapasztalatlan voltam is, már tudtam jóelőre, hogy akárhogy alakulnak is a dolgok, a szülés maga babapiskóta lesz ahhoz képest, ami utána jön.
„Még egy kicsit tartson ki, a következő fájással meg fog születni a lánya!” Nekem??? Most?! Gyerekem lesz? Én még nem állok készen, én nem tudom, hogy azt hogy kell csinálni, hogy hogyan kell anyukának lenni.
Kilenc hónapja vártalak, sőt annál is régebben, minden nap elképzeltem a pillanatot, amikor végre megölelhetlek, de terhesnek lenni könnyű volt, mindig tudtam, hogy jó helyen vagy, és minden szükségleted el van látva. Ha megszülettél, hirtelen mindez nem lesz olyan magától értetődő. Én nem tudom, hogy kell anyukának lenni…
Olyan sokaktól hallok az extázisról, az eufóriáról, amit éreztek, mikor először megpillantották a kisbabájukat. Én azt hiszem, sokkot kaptam. Boldog voltam, hát persze, hogy boldog, de közben nem is tudtam elhinni, hogy mi történik, életem végéig, örökre emlékezni fogok a képre, ahogyan a doktornő felemel a fénybe, látom minden egyes apró részletét, akár egy fotónak, most is érzem a súlyodat a mellkasomon, ahogy rám fektetnek, a bőröd melegét, hallom a méltatlankodó nyöszörgést, és emlékszem az érzésre, a hatalmas megkönnyebbülésre, hogy minden rendben ment és itt vagy, és arra, hogy nem hiszem el. Itt egy igazi, valódi kisbaba, egy apró ember, aki mostantól létezik, neve és születési dátuma van, és az én lányom. Anya lettem. Nem is tudom felfogni… Olvass még a témában
