5 igaz történet szellemekről, ami éjjel nem hagynak majd aludni

Régi családi sztorink: Nagybátyám lánya 11 évesen váratlanul meghalt. Egy évvel később a húga (anyám) és apám – akivel akkor pár hónapja jártak – vigyáztak a házra, amíg nagybátyámék elutaztak. Amíg anyám a pakolászott, apám játszott a nappaliban a zongorán. Kétszer is érezte, hogy valami megsimítja a lábát, de azt hitte, a macska. Aztán hátraugrott, mert egy kis kezet érzett, ami megfogta a bokáját, de nem volt ott senki. Mikor felment anyámhoz az emeletre, az egyből látta, hogy történt valami, mert apám falfehér volt. Apám elmesélte a kezeket, mire anyám is elsápadt, ugyanis unokahúgom szokása volt, hogy miközben nagybátyám zongorázott, viccből megfogta a bokáját.

Három évig laktunk egy vidéki házban amikor gyerekek voltunk és abban a házban volt egy szellem, egy kisfiú. A nővéremmel akkoriban 7 és 10 évesek voltunk, „Tomi” pedig sokszor „játszott velünk”. Már nem emlékszem, honnan tudtuk, hogy kisfiú, de Tomi sokszor eldugta a cipőnket vagy összekeverte a játékainkat, reggeli közben elcsente vagy odébb tette a kanalunkat. Nem féltünk tőle, egyszer az is előfordult, hogy kerestem a tollam - amit Tomi eltett - de leckét kellett írnom és mondtam neki, hogy most menjen inkább húgomat szórakoztatni, nem érek rá. Fél óra múlva hallom, ahogy hugi kiabál, hogy „Jajj, Tomi, nemár!” Miután elköltöztünk, nem érzékeltük többé Tomit, a szüleink sosem hitték el, hogy ő létezik, de mi a mai napig emlegetjük.