A szomorú lány
A koleszunkban köztudott volt, hogy még régen egy lány öngyilkos lett ott, szerelmi bánat miatt. A végzősök közül többen mesélték, hogy néha látni, de azt hittem, ez csak mese, amivel a gólyákat ijesztgetik. Aztán egyszer én is láttam a szellemet. Későn lopóztam a szobámhoz a sötét folyosón és ott állt a végén, a hosszú hajától nem láttam az arcát, de a lány félig átlátszó volt, egyértelműen szellem. Este alig aludtam és reggel félve meséltem a szobatársamnak, mire ő vállat vonva közölte, hogy „Te még csak most láttad először? Én már vagy ötször láttam, nyugi, nem bánt.”
A szem nélküli kislány
A régi házunkban lakott egy szellem. Egyszer – még gyerekként – arra keltem, hogy valaki ül az ágyam szélén. Egy kislány volt, akinek nem volt, szeme helyén sötét üreg volt. Csak nézett rám, aztán amikor pislogtam, eltűnt. Húsz évvel később karácsonykor hazalátogattam a menyasszonyommal, aki kábán ébredt reggel és azt mondta, egy szem nélküli kislányt látott álmában, a sarokban lebegett és onnan nézte. Tíz évvel később – amikor a szüleim már meghaltak és mi laktunk a házban a feleségemmel és fiammal – a gyerek a reggelinél megemlítette, hogy lakik a szobájában egy kisfiú, akinek nincsen szeme. Én egyébként sosem hittem a szellemekben.
