Néha nehéz eldönteni, hogy amikor felidézem gyermekkorom nosztalgikus hangulatú emlékeit, akkor csupán az általános gyermekkori biztonságérzetem tölt-e el boldogsággal, vagy valóban volt valami megismételhetetlen a kilencvenes évek lüktetésében.
Akárhogy is, abban a bő 10 évben valahogy semmi nem tűnt annyira súlyosnak vagy fájdalmasnak, hogy ne lehetett volna egy kis izgalommal és némi gyermeki kíváncsisággal felülemelkedni rajta – ez a belső tartás pedig a mai napig meghatározza a korosztályunk világhoz való hozzáállását.
Visszagondolva a nyári táborokra, ma már szinte hihetetlennek (és elérhetetlennek) tűnik az a fajta vadság és szabadság, amiben léteztünk. Nem számított a lábszárunkon éktelenkedő tucatnyi karcolás vagy a fejbőrünkből kiálló tüskék, mert a számháború heve minden fizikai kényelmetlenséget felülírt. Esténként rutinból szedtük ki egymásból a kullancsokat, de kinek volt ideje a kockázatokkal foglalkozni, amikor volt fontosabb feladat: jött a vihar, és bőrig ázva, közösen kellett védőárkot ásnunk a sátrak köré, hogy legalább valamennyi száraz cuccunk maradjon. Olvass még a témában
A transzgenerációs minta, amit ki kellett oldanom ahhoz, hogy igazi társa lehessek a férjemnek
4 dolog, amit titokban minden anyuka szokott csinálni – nem ciki magadra ismerni
Okosabb vagy, mint egy rádiós reggeli műsor szerkesztője? Teszteld a tudásodat!
Rapallo varázsa: a mesés város, ahol egy kicsit én is olasznak éreztem magam
Ezek a pillanatok nem traumaként, hanem közös győzelemként maradtak meg bennünk, és bár ma már sokszor a négy fal közé szorulunk a munkánk miatt – én például bele sem merek nézni egy húzósabb nap után a képernyőidőmbe –, lélekben még mindig sokszor ott vagyunk abban a sáros árokban, ahol megtanultuk, hogy a nehézségeket nem elkerülni, hanem megoldani kell.
A három élet iskolája
Bár sosem voltam megszállott gamer – és akkoriban nem is nagyon ismertem olyat, akire ráillett volna ez a címke –, a digitális világgal való ismerkedésünk generációs szinten is mély nyomokat hagyott az idegrendszerünkben. Tisztán emlékszem, ahogy órákig elmerültem a Paint aprólékos rajzaiban, átéltem az Aknakereső feszültségét, vagy éppen tehetetlenül bosszankodtam a flipper kiszámíthatatlanságán.
Amikor pedig az Oroszlánkirály nehezebb pályáin küzdöttem, vagy Marióval próbáltam célba érni, pontosan tudtam, mit jelent, ha nekem jön a mérges gomba. Akkoriban nem volt mentés gomb „minden sarkon”: ha elfogyott a három élet, könyörtelenül az elejéről kellett kezdeni az egész pályát. Ez a rendszer azonban észrevétlenül tanított meg egy komplett generációt a tervezésre, a mintázatok felismerésére és arra a fajta kitartásra, ami ma már ritka kincsnek számít.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
