Amíg tart, addig teljes
Valahogy mindig úgy éltem meg a barátságaimat, hogy amíg tartanak, addig legyenek teljesek. Ha valakivel megtalálom a közös hullámhosszt, sodródom az árral, és élvezem, amit adni tud a kapcsolódás. Ha pedig szétválnak az útjaink, sosem haraggal nézek vissza, hanem hálával, mert a közös élmények és a tanulságok nem tűnnek el csak úgy, azok igenis hozzánk tesznek valamit. Úgy tekintek ezekre a kapcsolatokra, hogy akkor és ott pontosan egymásra volt szükségünk. Támogattuk, gazdagítottuk a másik életét, és ha a történet ezzel véget ért, az is rendben van.
Talán ez a hozzáállás az, ami megóv attól, hogy görcsösen kapaszkodjak a régi kötelékekbe? És talán ezért van az, hogy amikor valakitől búcsúzom, keresés nélkül is jön a következő kapcsolódásom?
Most, hogy a lányom egyre önállóbb, és már nincs szüksége rám minden pillanatban, lassan én is visszatalálok önmagamhoz. Újra felfedezem a szabadság ízét, és ebben a barátaimnak különösen nagy szerep jut. Már nemcsak a gyors ventilálásról szól egy-egy beszélgetés, hanem a valódi kapcsolódásról, a közösen megélt örömökről és arról a gyermeki könnyedségről, amit oly rég éreztem. Olvass még a témában
Jólesik megint megengedni magamnak, hogy ne csak anya, társ vagy kolléga legyek, hanem egyszerűen barát – aki ad és kap, aki fejlődik és feltöltődik a szerettei mellett.
Talán ezért érzem ma még inkább igaznak: nem a barátok száma, hanem a velük töltött pillanatok mélysége az, ami boldoggá tesz. És ahogy változik az életem, úgy kap egyre nagyobb értelmet minden egyes kapcsolódás – a maga idejében, teljességében.