Talán még sosem ment annyit a légkondink, mint idén: tombol a kánikula, a beton szinte izzik a talpunk alatt, de a levegőben mégis felsejlik az a megfoghatatlan suhanás, ami jelzi: átléptünk egy láthatatlan határvonalat.
Augusztus van, a nyár java – egy teljes harmada – még hátravan, nekem mégis önkéntelenül összeszorul a gyomrom. Ez a csendes, fojtogató melankólia ilyenkor menetrendszerűen megérkezik az életembe. Hiába próbálok tudatosan küzdeni ellene, és hiába tudom, hogy még javában tart a szezon, a naptár makacs dolog.
A januári álmodozástól a májusi mámorig
Vérbeli nyári gyerek vagyok, az a fajta, aki szinte csak túlélni próbál, amikor korán sötétedik, és aki már januárban az utazási oldalakat bújva gyűjti az inspirációt (és jellemzően foglal is). Egész évben erre a néhány hónapra készülök, és mindent megteszek azért, hogy ez az időszak egy hatalmas, pörgős kaland legyen az egész családunknak. Amikor végre megérkezik a tavasz, szinte újjászületek, a késő őszi-téli hónapok viszont teljesen le tudnak hozni az életről. Olvass még a témában
Idén is szerencsénk volt, és minden a terveink szerint alakult: a tavaszi szünetben országon belül utaztunk, a májust pedig egy nagyon jól sikerült spanyol úttal zártuk. A hónap utolsó napján azzal a mámorító tudattal jöttünk haza, hogy másnap végre a naptárban is a nyár fog visszanézni ránk.
Az elmúlt két hónap pedig pont olyan pezsgő és sűrű volt, mint amilyennek megálmodtam. A lányom egymás után járta a táborokat, nekem a júliusba belefért egy felejthetetlen csajos hétvége, és megvolt a nagy családi nyaralásunk is, szóval tényleg kimaxoltuk a testi-lelki töltődést.
Most viszont itt állunk az augusztus kapujában
Vár még ránk néhány igazán különleges, életre szóló esemény a következő hetekben, de már érzem, hogy más a levegő, hogy valami új következik. Talán épp ez a csendesebb átmenet az, ami hajlamos bekapcsolni bennem a belső vészcsengőt. Főszezonban nem szeretünk nyaralni, pont azért, hogy a tömeget elkerüljük, így aztán nálunk az augusztus hangsúlyosan egy másfajta készülődésről szól.
Ilyenkor szinte észrevétlenül elkap minket a szelektálási láz. Idén például át akarjuk rendezni a gyerekszobát, rendet szeretnénk tenni a pincében, és ismét meg akarunk válni mindentől, amire már nincs szükségünk. Ez a fajta rendszerezés egyfajta szezonális rituálé nálunk, mintha nemcsak lelkileg, hanem fizikálisan is ki akarnánk üríteni a teret, hogy fellélegezve várjuk az őszi-téli mókuskereket.
Emiatt a kettősség miatt viszont elképesztően nehéz megélni a jelent, és ott maradni a pillanatban, a harmincfokos melegben, miközben a horizonton már felsejlik a nyár vége és az iskolakezdés illata.
Augusztus valahol az év vasárnap délutánja – pont olyan, mint a klasszikus vasárnap-szindróma, amikor délután négykor realizáljuk, hogy másnap hétfő, és ahelyett, hogy élveznénk a hétvége fennmaradó részét, már a másnapi teendőkön szorongunk.
Hétfő helyett vasárnap délutáni napsütés?!
Ha racionálisan nézem, pontosan tudom, hogy nincs vége semminek, sőt, az őszre is ígéretes, izgalmas programokat terveztünk be, talán éppen azért, hogy ezt a megfoghatatlan szabadságérzést és a nyári pezsgést kicsit átmenthessük a hűvösebb hónapokra is. Közben viszont feszélyez és tudom: a folyamatos visszaszámlálással éppen azt a belső szabadságot öljük meg, amiért az év többi részében keményen dolgoztunk.
Idén ezért szeretnék egy új forgatókönyvet írni magamnak, és megpróbálom az augusztust nem azzal tölteni, hogy előre gyászolom a szeptembert. Inkább veszek egy mély levegőt, és élvezem a délutáni napsütést, amíg tart. Mert még tart.
Benne van a lédús dinnyeszeletekben, a fröccsözgetős estékben, a barátnős csillaglesekben, és abban a csodás könnyűségben, hogy még mindig elég egyetlen nyári ruhába belebújnom, ha ki akarok lépni az ajtón.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
