A kisboltban mindig óriási volt a forgalom. Az aprócska alapterületen zsúfolásig voltak tömve a polcok, a sorok közt két ember csak élében közlekedhetett, a raklapokon üdítőital-tornyok magasodtak, s bizony sokszor negyedórát is várakozni kellett mire sorra került az ember.
A sovány férfi is szinte visszahőkölt a tömeg látványától, amikor benyitott, de végül mégis beállt mögém a sorba. Masszív dohányos lehetett, mert szinte sugározta magából a füstszagot, az érett szesz gyomorforgató kipárolgásáról nem is beszélve. Ösztönösen előrébb léptem, amit ő a sor haladásaként értelmezett és árnyékként lépett utánam. Kénytelen voltam hát a kellemetlen szomszédságot elviselni, s próbálni nem tudomást venni arról, hogy a férfinak egyre jobban nehezére esik az egyensúly megtartása.
– Előre engedne hölgyem? Sietek! – kocogtatta meg a vállam elsárgult ujjaival, miközben a másik kezével erősen kapaszkodott a polcban. Jobbnak láttam engedni a kérésnek.
Imbolygó léptekkel célozta meg a pultot.
– Marikám! Adnál nekem hitelbe holnapig még három sört, és két felest? Tudod, mindig meghozom a pénzt! – kérlelte a boltost botladozó nyelvvel. – Lajos bátyám, nem volt még elég? Így is alig áll a lábán. – ingatta a fejét rosszallóan az eladónő, majd belepakolta a férfi koszos csíkos szatyrába az üvegeket. Hozzon holnap 780 Ft-ot. – Köszönöm. Tudtam én hogy jószívű vagy – hálálkodott Lajos bácsi, és tapogatózva kibotorkált az ajtón.
Negyedóra múlva láttam újra: a parkoló melletti építési területen egy víztócsa kellős közepén kucorgott, arcáról a felrepedt szemöldökéből ömlő vér és sár zavaros keveréke folyt, ruhái teljesen átáztak. Többen segíteni akartunk, de ő bőszen hárított:
– Hagyjatok békén, semmi bajom… Mi közötök az életemhez? Menjetek a dolgotokra! Vége az ingyen cirkusznak – üvöltötte és vadul hadonászott egy üres sörösüveggel.
Szánalmas volt és rémisztő, odébb léptünk. Az utolsó két felest már nem kellett volna meginnom – suttogta, és ájultan vágódott hátra. Mennyire igaza volt…