A legtöbb érzésről nem beszéltünk
Ha sírtunk, azt mondták, „ne hisztizz”, ha mérgesek voltunk, akkor azt, hogy „menj ki, amíg lenyugszol” (és örültünk, ha nem kaptunk hideg vizet a nyakunkba). Ha túl boldogok voltunk, „ne ugrálj már annyit” és „mit szólnak mások?”. A szüleink nem voltak érzéketlenek – csak egyszerűen nem tanulták meg, hogyan lehet jól bánni az érzésekkel, hiszen velük sem bántak jól. Nem volt divat a gyerekek lelkivilágáról beszélni, inkább próbáltak fegyelmezni, eltüntetni vagy elhallgattatni az érzelmeinket.
És mi? Megtanultunk hallgatni. Megtanultuk, hogy vannak érzések, amiket „nem illik” kimutatni. Ma pedig már tudjuk, hogy ezek mély nyomokat hagytak bennünk. Talán most, generáción szintjén tanuljuk újra, hogy lehet érezni – biztonságban, szégyen nélkül, szabadon.
Ha te is ebben a korban nőttél fel, biztos vagyok benne, hogy beugrottak emlékképek a gyerekkorodból. Lehet, hogy nosztalgiáztál vagy a fejedet fogtad, esetleg szomorú gondolatok is felsejlettek. De mégis: ezek a pillanatok tettek azzá, aki most vagy. És ha néha úgy érzed, pont ezek miatt jársz terápiára, ne aggódj: ez is egy közös dolog bennünk! Olvass még a témában
