Ezt az 5 dolgot csak azok érthetik igazán, akik 1980 és 2000 között nőttek fel

Ha te is 1980 és 2000 között nőttél fel, akkor pontosan tudod, milyen volt a régi és az új világ határán egyensúlyozni. Gyerekként megtapasztaltuk a „régi szép idők” nyers valóságát, de közben már a digitális kor is bekopogtatott az életünkbe. Biztos vagyok benne, hogy ezt a változást a szüleink is érezték, csak nekik sem volt kezükben a Google, hogy rákeressenek a válaszaikra. Nekik sem tanították meg, hogyan lehet érzelmileg jelen lenni, miközben maguk is épp csak próbáltak lépést tartani a változással.

Ha unatkoztam, az anyukám nem agyalt kreatív programokon. Annyit mondott: „Akkor csinálj valamit.” És én csináltam. Néha semmi extrát, máskor hajmeresztően veszélyeset, de valahogy mégis megúsztam. Mai szemmel nézve néhány mutatványom a pszichológusnál landolna, ám akkoriban az csak szimpla hétköznapnak számított.

Lehet, hogy ez az egyik kulcsélmény az, ami örökre összeköt minket, akik ebben az időszakban nőttünk fel. A következő 5 dolog pedig olyasmi, amit – pont ezért – talán csak mi érthetünk meg igazán.

Az unalom a kreativitás előszobája

Gyerekkorunkban nem volt időmenedzsment, se „szenzoros aktivitás”, se komolyabb „fejlesztő játék”. Csak a nyár volt, meg az, hogy kint vagy bent. A szüleink nem éreztek késztetést arra, hogy folyamatosan szórakoztassanak minket és a közös játék után is nagyon rövid időn belül visszatértek a saját dolgukhoz.

És mi történt velünk? Kitaláltunk dolgokat. Lovaggá ütöttük egymást a lépcsőfordulóban, málnát szedtünk a szomszéd kertjében és bunkert építettünk a diófa alatt – persze szigorúan szöggel, kalapáccsal és kézi fűrésszel már hat évesen. Megtanultuk, hogyan lehet a semmiből valamit csinálni. Ezt pedig ma is visszük magunkkal, ami elképesztően sokat tud adni a hétköznapjainkhoz.