A kinti játék volt a gyerekkor szíve
„Na, tűnés kifelé!” – ezt mondani sem kellett! Nem kérdeztük, meddig maradhatunk, tudtuk, hogy ha felkapcsolódnak az utcai lámpák, ideje hazamenni. Másztunk, estünk-keltünk, bújócskáztunk, sárból főztünk ebédet és harcoltunk a másik utca gyerekeivel. Nem voltak applikációk, amik megmondták, hány lépést tettünk és hol vagyunk épp, csak a totál koszos ruháink és a horzsolásaink bizonyították, hogy jól éreztük magunkat.
Erre az érzésre, ezekre a „félvad” délutánokra úgy tudok visszaemlékezni, mint a megtestesült szabadságra, amit azóta sem tapasztaltam meg. Szerintem már nem is fogom, mert ezt csak gyerekként érezhetjük. De a „mai gyerekeknek” ez már nem igazán adatik meg, egyszerűen annyit változtak a körülményeink, hogy nem engedhetjük őket ennyire szabadjára akkor sem, ha tudjuk, nekünk mennyit adott ez az élmény.
