Szülőként sem érzem azt, hogy az lenne a cél, hogy a lányom diplomát szerezzen. Azt szeretném, hogy megtalálja azt, ami igazán érdekli, amiben örömét leli, és ami értelmet ad a mindennapjainak. Hogy ez egy egyetemi karrier lesz-e, egy szakiskolai út, egy kézműves mesterség, vagy éppen egy egészen különleges, alternatív hivatás, teljesen mindegy.
El tudom képzelni, hogy egyszer majd egyetemre megy, mert abban találja meg önmagát. De azt is el tudom képzelni, hogy szakmát tanul, vagy akár egészen más irányba indul: mondjuk elutazik Tibetbe, és egy hegy lábánál megbújó falu öregjeitől tanul meg valamit, amit pecsétes papír nem, de az élet annál inkább értékel.
Anyaként két dolgot remélek a gyerekem felnőttkorára: hogy jó ember és boldog ember legyen. Egyikhez sem kell diploma. A tudás, a tapasztalat, a kitartás és a kíváncsiság sokféle úton megszerezhető. És bár én hálás vagyok azért, hogy egyetemi úton járhattam, legalább ennyire hálás lennék, ha a lányom a saját útját járná – legyen az bármilyen. Olvass még a témában
Ezért nem bánom, ha nem fog főiskolára, egyetemre menni, vagy ha elindul ezen az úton, de menet közben meggondolja magát. Csak azt szeretném, hogy az utat, amit jár, magáénak érezze. És akkor én is boldog leszek.
