Harmincegy éves voltam, amikor egy idegen nővel beszélgetésbe elegyedtem egy budapesti kávézó mosdójában, és egyetlen mondata után minden másképp nézett ki. Épp a tükör előtt próbáltam összeszedni magam, amikor a nő megkérdezte, jól vagyok-e. Nem tudom, miért, de akkor kibukott belőlem, hogy megint az anyám miatt sírok. Ő csak ennyit mondott: „Attól, hogy a te anyád, még nem kötelező szeretned azt, amit veled csinál.”
Sokáig azt hittem, velem van a baj
Addig a napig azt hittem, velem van a baj. Hogy túl érzékeny vagyok, túl követelőző, túl sok mindent kérek egy anyától, aki egyébként főzött rám, taníttatott, és soha nem emelt rám kezet. A gyerekkorom felszínén semmi nem indokolta, hogy felnőttként ilyen üresnek érezzem magam minden telefonhívás után. Anyám sosem kiabált. Ő inkább csendben büntetett. Ha valamit rosszul csináltam, napokig nem szólt hozzám, aztán úgy tett, mintha semmi nem történt volna. Ha sírtam, azt mondta, ne legyek drámai. Ha örültem valaminek, talált benne kivetnivalót, mielőtt még kimondhattam volna, hogy boldog vagyok.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
