Árva gyermekek tragédiája felnőtt korban
Az anya nélkül felnövő gyermekek fejlődését elsőként a második világháború alatt kezdték meg. Az árván maradt babák és nagyobbacska gyermekek nevelőotthonokba kényszerültek, ahol hiába kaptak meg minden egészségügyi ellátást, fejlődésük elmaradt. Kétévesen még többen nem tudtak járni, alig beszéltek, eszközhasználatuk is szegényes volt. A legnagyobb különbség pedig érzelmi életük kialakulásában volt. Sokuk agresszív, érzéketlen volt, gyakran nem voltak képesek mások testi megnyilvánulásait értelmezni.
Előfordul gyakran az is, hogy a baba beteg lesz és kórházba kerül. Nem véletlen, hogy az utóbbi évtizedekben végre eljutottunk oda, hogy a beteg csecsemő mellett korlátlanul ott lehet az édesanyja és nem csak a látogatások idején mehet be hozzá.
Korábbi kísérletek szerint, ha a baba az első hat hónapjában az anya mellett van, majd valamilyen okból elszakadnak egymástól, akkor körülbelül 2-3 hónap a legtöbb, amíg az anyahiány betegségek el nem kezdenek visszafordíthatatlan folyamattá válni. Ennél több idő eltelte után az addig folyton síró, édesanyját hívó csecsemő elcsendesedik, érdekelődni kezd a környezete iránt és az anyai látogatások már kevésbé foglalkoztatják. Ezt nevezik hospitalizmusnak, tehát a kórházi körülmények között, anyjuk közelsége nélkül nevelkedett gyermekek jellemző pszichológiai betegsége. Olvass még a témában
Ez persze nem azt jelenti, hogy a gyermek elfogadta a helyzetet. Sokkal inkább egy önvédelmi mechanizmus, amely arra tanítja meg, hogy hiába várja a támogatást, a vigaszt a hozzá legközelebb álló személytől, nem kaphatja meg. Ettől úgy érzi, ő nem fontos, nem mer megbízni senkiben, mert szeretné elkerülni az újabb csalódást. Ezzel a felismeréssel kezdi el életét és az esetek túlnyomó részében ez így is marad felnőtt korban is. Súlyos nehézségeket élnek át a párválasztás terén, rossz szülőkké válnak, viszonylag korán meghalnak.
