Sigmund Freud szerint a kötődéshez csupán annyi kell, hogy kielégítsük a baba táplálékigényét, szoptassa az anya és biztosítsa gyermeke számára az alapvető szükségleteket.
Freud eszméi sok mindenre rávilágítottak a pszichológia terén a 20. században, ám született néhány tézise, amelyről azóta kiderült: nem egészen úgy van, ahogy az osztrák orvos tartotta.
Ma már tudjuk, sőt mi anyák, érezzük, hogy ez nem egészen így van. Etikai okokból emberkísérleteket nem végeznek a témában, hiszen az elképzelhető legnagyobb kegyetlenség lenne egy újszülöttet elszakítani édesanyjától és csupán a fizikai szükségleteit kielégítve azt vizsgálni, milyen (sérült) felnőtt lesz belőle. A pszichológusok így csak a megfigyelésekre hagyatkozhatnak. Az állatokra viszont sajnos nem vonatkoznak ezek az erkölcsi irányelvek, így majmokkal végzett kísérletek bőven vannak a témában. Az eredmények alapján az anya-gyermek kapcsolat lényeges vonása a testközelség, a testi érintkezés nyújtotta vigasz.
A kisbaba biztonságigénye ugyanolyan fontos – ha nem fontosabb – az egészséges lelki fejlődés során, mint a táplálékigénye.
Állatkísérletek bizonyítják az anyahiány káros hatását
Az évekig tartó kísérletre kiválasztott kis majmokat három csoportba osztották. Az első csoportban lévőket az anyjuk nevelte, a második csoport tagjai szőrrel borított majomszerű tárgyakkal töltötték a mindennapjaikat, a harmadik csoportban lévők egy hideg és kemény „drótanyát” kaptak. Minden kis majom annyi táplálékhoz jutott, amennyit igényelt, a tárgyakkal pótolt szülők is emlővel voltak felszerelve a szopás látszatát keltve a kis majok számára.
Nem nehéz kitalálni, hogy melyek voltak azok az állatok, melyek felnőve féltek társaiktól, nem tudtak kapcsolatot kialakítani, kerülték a szexualitást, s ha mégis szülővé váltak, kicsinyeiket elhanyagolták, bántották vagy közömbösek maradtak irántuk. Ezek voltak a drótmama mellett élő majmok. Ám még a szőrmajom szülővel felnövő egyedek is csak korlátozottan voltak képesek felismerni a társas ingereket, mimikájuk szegényes volt, együttes játékaik a társakkal félénk és alacsony színvonalú volt.
Árva gyermekek tragédiája felnőtt korban
Az anya nélkül felnövő gyermekek fejlődését elsőként a második világháború alatt kezdték meg. Az árván maradt babák és nagyobbacska gyermekek nevelőotthonokba kényszerültek, ahol hiába kaptak meg minden egészségügyi ellátást, fejlődésük elmaradt. Kétévesen még többen nem tudtak járni, alig beszéltek, eszközhasználatuk is szegényes volt. A legnagyobb különbség pedig érzelmi életük kialakulásában volt. Sokuk agresszív, érzéketlen volt, gyakran nem voltak képesek mások testi megnyilvánulásait értelmezni.
Előfordul gyakran az is, hogy a baba beteg lesz és kórházba kerül. Nem véletlen, hogy az utóbbi évtizedekben végre eljutottunk oda, hogy a beteg csecsemő mellett korlátlanul ott lehet az édesanyja és nem csak a látogatások idején mehet be hozzá.
Korábbi kísérletek szerint, ha a baba az első hat hónapjában az anya mellett van, majd valamilyen okból elszakadnak egymástól, akkor körülbelül 2-3 hónap a legtöbb, amíg az anyahiány betegségek el nem kezdenek visszafordíthatatlan folyamattá válni. Ennél több idő eltelte után az addig folyton síró, édesanyját hívó csecsemő elcsendesedik, érdekelődni kezd a környezete iránt és az anyai látogatások már kevésbé foglalkoztatják. Ezt nevezik hospitalizmusnak, tehát a kórházi körülmények között, anyjuk közelsége nélkül nevelkedett gyermekek jellemző pszichológiai betegsége.
Ez persze nem azt jelenti, hogy a gyermek elfogadta a helyzetet. Sokkal inkább egy önvédelmi mechanizmus, amely arra tanítja meg, hogy hiába várja a támogatást, a vigaszt a hozzá legközelebb álló személytől, nem kaphatja meg. Ettől úgy érzi, ő nem fontos, nem mer megbízni senkiben, mert szeretné elkerülni az újabb csalódást. Ezzel a felismeréssel kezdi el életét és az esetek túlnyomó részében ez így is marad felnőtt korban is. Súlyos nehézségeket élnek át a párválasztás terén, rossz szülőkké válnak, viszonylag korán meghalnak.
„Nem szidott, nem is nézett énrám”
Az egyik legismertebb, tipikusan anyahiány betegséggel küzdő költőnek tartják József Attilát. A hiányolt édesanya képe több versében is feltűnik, életrajzát ismerve pedig jól tudjuk, hogy a számára fontos nőalakok is rendre elfordultak tőle. József Attila tragédiájának fő motívumát az anyai szeretet hiányával szokás magyarázni. A költő családját korán elhagyta az édesapa, s még ötéves sem volt, amikor anyjuk nevelőszülőkre bízta gyermekeit. A kis Attila az állatok legeltetéséért, etetéséért és az elvégzett házi munkáért cserébe ételt és szállást kapott. Másfél év múlva látogatta meg először édesanyja, ám akkor már a nevét is megváltoztatták az új szülők, mert az Attila helyett jobban tetszett nekik a Pista. Hétévesen visszakerült édesanyjához, de a Pőcze Borbálától kapott gyógyíthatatlan traumákat hiába próbálta kiírni, kibeszélni magából. Harminckét évesen öngyilkosságot követett el a balatonszárszói vasútállomáson.
Az anya hiánya tehát komoly hatással van egy ember életére, akkor is, ha kiskorában nem érte agresszió, nem bántották, nem alkoholista családban nőtt fel vagy édesanyja ott volt ugyan mellette, de nem törődött vele megfelelően. A jelenség legismertebb kutatója René Spitz. A szakember szerint is súlyos és helyrehozhatatlan sérüléseket idéz elő a gyermekben az anya hiánya az első néhány életévben.
Számos felnőtt elmebeteg, emberölés miatt börtönben lévő, krónikus szervbetegségekkel küzdő ember életére jellemző a sanyarú, elhanyagolt gyermekkor.
A lekötözött albán csecsemők
Végül egy különös gyermeknevelési szokást említenénk meg, amely Albánia egyes részein ma is elfogadott és követett módszer. A kisbabák egyéves korukig pólyában vannak, melyben nem tudnak mozogni. Kis kezüket, lábukat összekötik és egy fabölcsőben alszanak. Szoptatáskor anya csak félre dönti a bölcsőt, nem veszi ki a gyermeket az ölébe. A szokás hátterében vallási okok és különböző népi hiedelmek állnak. Kimarad tehát a kúszás, mászás időszaka, a gyermekek ugyanis a fürdetési időt kivéve az első évüket a pólyában töltik lekötözve. Ráadásul az albán építkezési szokások miatt a legtöbb szobán nincs ablak sem. Játékokról pedig már ne is beszéljünk, egy lekötözött gyermek esetében feleslegesnek tartják a csörgőt vagy a labdát.
Kép forrása: chasingmoments/depositphotos.com
Az anya tehát csak saját magát adja, de azt határtalanul. Legtöbbször az első hangra ott van a baba mellett, napközben magával viszi a világos helyiségbe, énekel neki, s az általában népes család is ott éli az életét a gyermek közelségében. Az első születésnap után lekerül a pólya, s meglepetésre, nagyon gyorsan beindul a mozgásfejlődés. Egy-két hónap alatt behozzák a lemaradást. Az albán gyermekek ugyanakkor érzelmileg gazdagok és a szociális készségek terén fejlettek. Jellemzően könnyen létesítenek kapcsolatot, felnőve odaadó szülők és házastársak lesznek. A korlátozott körülmények mellett tehát az anya emocionális közelsége kompenzálja a várható káros következményeket.
A személyes kapcsolat az élet korai időszakában a legfontosabb. Ezt kívánják ma pótolni a családrendszerű nevelőotthonok és a bölcsődei nevelésben alkalmazott pszichológiai gondozási módszerek. Napjainkban, dacára annak, hogy fejlett háztartási gépek segítségét élvezzük, és egy telefonhívással megoldható a vacsora kérdése is, kutatások szerint egyre kevesebb hasznos időt töltünk gyermekeinkkel. Nem kell menedzserszülőnek sem lenni ahhoz, hogy ez így legyen. Gyermekterapeuták szerint azonban pótolható az elvesztegetett idő, ha a szülő az együtt töltött idő minőségére koncentrál. A kölcsönös érdeklődést kielégítő rendszeres beszélgetések, a közös játék, az összebújós meseolvasás és a családi étkezések azok, amelyek egy gyermekben kialakítják az erős kötődést és a stabil személyiséget.