Amikor a lányom úgy gondolja, hogy jó ötlet a macskát a farkánál fogva arrébb tenni, és kétségbeesve fejtegetem le az ujjait a felháborodottan vernyogó állatról, csak azért, hogy mire kettőt lépek, már megint ott kellesse magát a gyerek előtt, akkor elgondolkodom rajta, hogy hogy lehet, hogy csak egyszer szültem, de olyan, mintha két gyerekem lenne.
Ha egy családba kisgyerek érkezik, az bizony felforgatja a dolgokat. Ha pedig már van otthon egy olyan élőlény, aki helyett mi döntünk, és akiért a döntéseinkkel felelősséget vállalunk, akkor nehéz lehet ebben a fennforgásban megőrizni annyi nyugalmat, hogy ő továbbra is jól tudja érezni magát.
Én mégis azt mondom, megéri. És nem csak azért, mert az embernek elolvad a szíve, ha a macska a gyerek mellé ül, és a mancsával megböködi simogatást kérve, vagy éppen a gyerek telepszik a kedvenc mesekönyvével a macska mellé, és elkezdi megmutogatni neki benne a képeket, netalán ő az, aki szól, hogy itt az etetés ideje („Anyaaa! Cicca! Hamham!”), hanem mert hiszek benne, hogy a lányom nagyon fontos dolgokat tanul. Olvass még a témában
Tiszteletet az állatok iránt, törődést, osztozkodást, a felismerést, hogy el kell fogadnunk, ha a másik nemet mond nekünk néha. Mondjuk azért, mert a cicának éppen egészen egyszerűen nincsen kedve labdázni vagy akármit is csinálni. Egy kisállattal nagyon jókat lehet játszani, de egy kisállat nem játék. Őszintén bízom benne, hogy azzal, hogy a lányom számára ez egy születéstől fogva jelen lévő tapasztalás, értékes dolgot tanul, és egy napon ennyivel is jobb ember válik majd belőle.
