A mai napig emlékszem a pillanatra, amikor a kanapé egyik végén fekvő macska egyszer csak észrevette, hogy a kanapé másik végén fekvő, akkor néhány hetes baba kinyújtóztatja a kezecskéit. „De hiszen ez mozog!” – ült ki a döbbenet az arcára, én pedig perceken át nevettem a döbbent tekintetén.
A kölcsönös érdeklődés nagyjából akkor indult meg, amikor Kloé rájött, hogy akármilyen furcsa egy szerzet, mégis csak egy olyan emberféleség lehet ez a kicsi is, márpedig ha ember, akkor tőle is lehet simogatást meg fülvakarást várni.
Innentől nem kellett hozzá sok, és kúszó-mászó csemeténk aktuális mozgástudása minden elemét arra használta, hogy Kloé nyomában legyen. Kloé pedig nem hogy felhagyott az addigi tisztes távolságtartással, de el sem lehetett többé zavarni a gyerek közeléből. Olvass még a témában
Hogy minden mesébe illő, csupa csoda és bűbáj-e? Azt azért nem mondanám. Mikor egy-egy fogzós-kínlódós éjszaka után valamikor hajnalban végre sikerül mélyebb álomba ringatni a lányomat, és amint nekem is lecsukódnak a szemeim, Kloé úgy dönt, hogy ez a pillanat, amikor 300 km/órás sebességgel végigvágtat a lakáson, oda-vissza, negyvenkétszer. Ekkor persze eldöntöm magamban, hogy amint lesz erőm lábra állni, becsomagolom a macskát az alomtáljába, és plüss egerestül, tollas labdástól együtt vágom ki az ablakon.
