A kórházból hazaérve izgatottan léptünk be az ajtón az újszülött lányommal. A macskám persze azonnal a lábamnál volt, és amikor letettem az autós hordozót, hogy bemutassam neki az új jövevényt… A legkevésbé sem érdekelte.
Amikor nyolc évvel korábban a menhelyről tértem haza, kezemben ugyancsak egy hordozóval, abban pedig egy frissen mentett kölyökmacskával, szintén izgatott voltam, ha persze nem is annyira, mint amikor a lányommal hazaértem.
Mivel tudtam, hogy a következő nagyjából 15 évre állandó társat veszek magam mellé, mielőtt macskát fogadtam örökbe, végiggondoltam, hogy mi történhet ez alatt az idő alatt, és hogy minden körülmények között képes leszek-e majd gondoskodni egy másik élőlényről.
Természetesen eszembe jutott az is, hogy egy nap esetleg kétlábú gyermeket is akarok majd. Jó előre utánanéztem mindennek, és amikor a várandósságom alatt bárki csak utalni próbált rá, hogy a macska gondot okozhat, magabiztosan tudtam elmagyarázni neki, hogy hatalmas tévedésben van.
Az izgalom nem is a terhességem alatt, hanem inkább akkor kezdődött, amikor a lányomat először hazavittem. A cicám, Kloé, eleinte látványosan jelezte, hogy nem tudja, mi ez az izé, amit hazahoztam, és őt aztán egyáltalán nem érdekli, a közelébe sem akar lenni. A jég szépen lassan aztán kezdett megtörni.
A mai napig emlékszem a pillanatra, amikor a kanapé egyik végén fekvő macska egyszer csak észrevette, hogy a kanapé másik végén fekvő, akkor néhány hetes baba kinyújtóztatja a kezecskéit. „De hiszen ez mozog!” – ült ki a döbbenet az arcára, én pedig perceken át nevettem a döbbent tekintetén.
A kölcsönös érdeklődés nagyjából akkor indult meg, amikor Kloé rájött, hogy akármilyen furcsa egy szerzet, mégis csak egy olyan emberféleség lehet ez a kicsi is, márpedig ha ember, akkor tőle is lehet simogatást meg fülvakarást várni.
Innentől nem kellett hozzá sok, és kúszó-mászó csemeténk aktuális mozgástudása minden elemét arra használta, hogy Kloé nyomában legyen. Kloé pedig nem hogy felhagyott az addigi tisztes távolságtartással, de el sem lehetett többé zavarni a gyerek közeléből.
Hogy minden mesébe illő, csupa csoda és bűbáj-e? Azt azért nem mondanám. Mikor egy-egy fogzós-kínlódós éjszaka után valamikor hajnalban végre sikerül mélyebb álomba ringatni a lányomat, és amint nekem is lecsukódnak a szemeim, Kloé úgy dönt, hogy ez a pillanat, amikor 300 km/órás sebességgel végigvágtat a lakáson, oda-vissza, negyvenkétszer. Ekkor persze eldöntöm magamban, hogy amint lesz erőm lábra állni, becsomagolom a macskát az alomtáljába, és plüss egerestül, tollas labdástól együtt vágom ki az ablakon.
Amikor a lányom úgy gondolja, hogy jó ötlet a macskát a farkánál fogva arrébb tenni, és kétségbeesve fejtegetem le az ujjait a felháborodottan vernyogó állatról, csak azért, hogy mire kettőt lépek, már megint ott kellesse magát a gyerek előtt, akkor elgondolkodom rajta, hogy hogy lehet, hogy csak egyszer szültem, de olyan, mintha két gyerekem lenne.
Ha egy családba kisgyerek érkezik, az bizony felforgatja a dolgokat. Ha pedig már van otthon egy olyan élőlény, aki helyett mi döntünk, és akiért a döntéseinkkel felelősséget vállalunk, akkor nehéz lehet ebben a fennforgásban megőrizni annyi nyugalmat, hogy ő továbbra is jól tudja érezni magát.
Én mégis azt mondom, megéri. És nem csak azért, mert az embernek elolvad a szíve, ha a macska a gyerek mellé ül, és a mancsával megböködi simogatást kérve, vagy éppen a gyerek telepszik a kedvenc mesekönyvével a macska mellé, és elkezdi megmutogatni neki benne a képeket, netalán ő az, aki szól, hogy itt az etetés ideje („Anyaaa! Cicca! Hamham!”), hanem mert hiszek benne, hogy a lányom nagyon fontos dolgokat tanul.
Tiszteletet az állatok iránt, törődést, osztozkodást, a felismerést, hogy el kell fogadnunk, ha a másik nemet mond nekünk néha. Mondjuk azért, mert a cicának éppen egészen egyszerűen nincsen kedve labdázni vagy akármit is csinálni. Egy kisállattal nagyon jókat lehet játszani, de egy kisállat nem játék. Őszintén bízom benne, hogy azzal, hogy a lányom számára ez egy születéstől fogva jelen lévő tapasztalás, értékes dolgot tanul, és egy napon ennyivel is jobb ember válik majd belőle.