Az életem egy babával és egy cicával

Az életem egy babával és egy cicával

Címlap / Életmód / Az életem egy babával és egy cicával

Amikor nyolc évvel korábban a menhelyről tértem haza, kezemben ugyancsak egy hordozóval, abban pedig egy frissen mentett kölyökmacskával, szintén izgatott voltam, ha persze nem is annyira, mint amikor a lányommal hazaértem.

Mivel tudtam, hogy a következő nagyjából 15 évre állandó társat veszek magam mellé, mielőtt macskát fogadtam örökbe, végiggondoltam, hogy mi történhet ez alatt az idő alatt, és hogy minden körülmények között képes leszek-e majd gondoskodni egy másik élőlényről.

Természetesen eszembe jutott az is, hogy egy nap esetleg kétlábú gyermeket is akarok majd. Jó előre utánanéztem mindennek, és amikor a várandósságom alatt bárki csak utalni próbált rá, hogy a macska gondot okozhat, magabiztosan tudtam elmagyarázni neki, hogy hatalmas tévedésben van.

Az izgalom nem is a terhességem alatt, hanem inkább akkor kezdődött, amikor a lányomat először hazavittem. A cicám, Kloé, eleinte látványosan jelezte, hogy nem tudja, mi ez az izé, amit hazahoztam, és őt aztán egyáltalán nem érdekli, a közelébe sem akar lenni. A jég szépen lassan aztán kezdett megtörni.

A mai napig emlékszem a pillanatra, amikor a kanapé egyik végén fekvő macska egyszer csak észrevette, hogy a kanapé másik végén fekvő, akkor néhány hetes baba kinyújtóztatja a kezecskéit. „De hiszen ez mozog!” – ült ki a döbbenet az arcára, én pedig perceken át nevettem a döbbent tekintetén.

A kölcsönös érdeklődés nagyjából akkor indult meg, amikor Kloé rájött, hogy akármilyen furcsa egy szerzet, mégis csak egy olyan emberféleség lehet ez a kicsi is, márpedig ha ember, akkor tőle is lehet simogatást meg fülvakarást várni.

Innentől nem kellett hozzá sok, és kúszó-mászó csemeténk aktuális mozgástudása minden elemét arra használta, hogy Kloé nyomában legyen. Kloé pedig nem hogy felhagyott az addigi tisztes távolságtartással, de el sem lehetett többé zavarni a gyerek közeléből.

Hogy minden mesébe illő, csupa csoda és bűbáj-e? Azt azért nem mondanám. Mikor egy-egy fogzós-kínlódós éjszaka után valamikor hajnalban végre sikerül mélyebb álomba ringatni a lányomat, és amint nekem is lecsukódnak a szemeim, Kloé úgy dönt, hogy ez a pillanat, amikor 300 km/órás sebességgel végigvágtat a lakáson, oda-vissza, negyvenkétszer. Ekkor persze eldöntöm magamban, hogy amint lesz erőm lábra állni, becsomagolom a macskát az alomtáljába, és plüss egerestül, tollas labdástól együtt vágom ki az ablakon.

Amikor a lányom úgy gondolja, hogy jó ötlet a macskát a farkánál fogva arrébb tenni, és kétségbeesve fejtegetem le az ujjait a felháborodottan vernyogó állatról, csak azért, hogy mire kettőt lépek, már megint ott kellesse magát a gyerek előtt, akkor elgondolkodom rajta, hogy hogy lehet, hogy csak egyszer szültem, de olyan, mintha két gyerekem lenne.

evakid/depositphotos.com

Ha egy családba kisgyerek érkezik, az bizony felforgatja a dolgokat. Ha pedig már van otthon egy olyan élőlény, aki helyett mi döntünk, és akiért a döntéseinkkel felelősséget vállalunk, akkor nehéz lehet ebben a fennforgásban megőrizni annyi nyugalmat, hogy ő továbbra is jól tudja érezni magát.

Én mégis azt mondom, megéri. És nem csak azért, mert az embernek elolvad a szíve, ha a macska a gyerek mellé ül, és a mancsával megböködi simogatást kérve, vagy éppen a gyerek telepszik a kedvenc mesekönyvével a macska mellé, és elkezdi megmutogatni neki benne a képeket, netalán ő az, aki szól, hogy itt az etetés ideje („Anyaaa! Cicca! Hamham!”), hanem mert hiszek benne, hogy a lányom nagyon fontos dolgokat tanul.

Tiszteletet az állatok iránt, törődést, osztozkodást, a felismerést, hogy el kell fogadnunk, ha a másik nemet mond nekünk néha. Mondjuk azért, mert a cicának éppen egészen egyszerűen nincsen kedve labdázni vagy akármit is csinálni. Egy kisállattal nagyon jókat lehet játszani, de egy kisállat nem játék. Őszintén bízom benne, hogy azzal, hogy a lányom számára ez egy születéstől fogva jelen lévő tapasztalás, értékes dolgot tanul, és egy napon ennyivel is jobb ember válik majd belőle.

Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!

    Írj egy hozzászólást