Az ember született elégedetlen, holott manapság éljük a történelem legbiztonságosabbnak mondott korszakát, amikor minden kényelmünk megvan. A kutatások szerint nem tehetünk róla: így születtünk.
A tudományos magyarázat szerint, ha képesek lennénk elégedetten szemlélni az életünket, semmi ösztönző nem maradna számunkra, így képtelenek lennénk fejlődni és további előnyökre szert tenni. Magyarán az emberi fajt az elégedetlensége vitte és viszi előre.
Az elégedetlenséget négy emberi tényező táplálja
- Az első az unalom. Ha jól meggondoljuk, bármire képesek vagyunk, csak hogy ne unatkozzunk. 2014-ben végeztek egy kísérletet ezt igazolandó. A résztvevőknek 15 percen át kellett egy üres szobában tartózkodni, egyetlen eszköz volt bent, amely arra szolgát, hogy enyhe áramütést adjanak maguknak. Előzetesen senki nem szándékozta igénybe venni az eszközt, amikor azonban egyedül maradtak a helységben, ahol semmi inger nem érte őket, a férfiak 67, a nők 25 százaléka mégis áramütést adott magának. Ennyire nehezen viselték, ha unatkozniuk kellett.
- A második tényező, hogy ösztönösen a rossz dolgokra emlékszünk jobban. Tanulmányok igazolták, hogy legtöbbünk a negatív gyerekkori emlékeket idézi fel könnyebben, akkor is, ha alapvetően boldog fiatalságunk volt. Mindez azért, hogy evolúciós előnyt szerezzünk. Ha bevésődik egy rossz tapasztalat, később nagyobb előnnyel képesek leszünk elkerülni egy hasonló helyzetet, így életben maradunk.
- A harmadik jellemzőnk, hogy folyton rágódunk a velünk megesett rossz tapasztalatokon és örmélünk azon, hogyan lehet kijavítani a hibákat, melyeket elkövettünk és miként lehetünk később eredményesebbek. Hasznos folyamat a célt tekintve, de a folytonos rágódás nem kellemes, sőt szenvedést okoz.
- A negyedik tényező a hedonikus adaptáció. A fogalom annyit tesz, hogy bármi is okoz aktuálisan örömet, hamar visszaesik a boldogságszint az eredeti alapállapotra és ekkor újabb örömforrás után kell néznünk. Hiába hisszük újra és újra, hogy tudjuk, mi tesz bennünket elégedetté, előbb-utóbb a megszerzett dolog már nem ad annyi örömöt, mint kezdetben.
Így aztán minden örömünk – legyen az szenvedélyes szerelem, egy vágyott tárgy birtoklása, a siker íze – átmeneti.
A felsorolt négy emberi sajátosság összeségében elégedetlenségre sarkall minket. Az új cél – melynek elérésével csökkenteni akarjuk az unalmat, el akarjuk kerülni a hibázás lehetőségét, szem előtt tartva a korábbi keserű tapasztalatokat és hajszolva az újabb örömforrást – leköti a figyelmünket, így haladunk előre, eredményre vágyva. Holott ezek az erőfeszítések sokszor hiábavalók, mivel tartós boldogságot nem kaphatunk általuk.
A boldogtalanság alap?
Mindezek alapján akár azt is kijelenthetnénk, hogy az ember normál lelkiállapota a boldogtalanság, hiszen a folytonos elégedetlenség erre kárhoztatja. Hiába tudjuk, hogy az evolúciós előnyök érdekében vagyunk boldogtalanok, valahogy mégsem hangzik túl jól. Valójában még sincs okunk elkeseredni, hiszen a céljainkat magunk határozzuk meg. Tőlünk függ, hol szabunk határt a vágyainknak és mit tekintünk sikernek.
Ha élhető és elérhető sikereket fogalmazunk meg és megtanulunk örülni azok elérésének, bármilyen apró dolgokról legyen is szó, illetve a magunk értékrendszere szerint élünk és nem mások diktálta vágyálmokat kergetünk, még akár boldogok is lehetünk. Legalábbis átélhetünk valami effélét (mert tudjuk, boldogság nincs). Persze senki sem garantálja, hogy ez egy kicsivel is könnyebb út, mint az örök elégedetlenség elleni hagyományos küzdelem, valahogy mégis biztatóbban hangzik.