A városi kőrengeteg tébolyult forgalmán a tél sem fog ki: autók százai sorjáznak a latyakos utakon, gyalogosok ezrei csúszkálnak a jégpályává változó járdákon…
A városi kőrengeteg tébolyult forgalmán a tél sem fog ki: autók százai sorjáznak a latyakos utakon, gyalogosok ezrei csúszkálnak a jégpályává változó járdákon – mindenki éli az életét. A kórház előtt is óriási a forgalom: a beérkező buszokról hullámokban tör be a tömeg a főbejáraton, a kartonozó előtt hosszú sor toporog.
„ Szemüveget íratok, mert egyre nehezebben megy az olvasás.” „… megműtötték. Szerencsére már sokkal jobban érzi magát.” „ Szegény, annyira kivolt, hogy a harmadik kemoterápia után félbe kellett szakítania a kezelést.” „4 kiló, 57 centi, és makkegészséges!” „Ma veszik le a gipszet. Legalábbis remélem.” „ A temetést intézem. Nem tudom, miként tudom elviselni ezt az egészet…”
Akaratlanul elcsípett félmondatok – kirajzolódó sorsok kavalkádja tárul elém röpke öt perc leforgása alatt. Megpróbálok nem odafigyelni, jelentés nélküli morajlássá tenni a szavakat.
– Anyu! Anyu! Haza akarok menni! – sikít egy hang. Hátrafordulok: 5 éves forma kislány ráncigálja anyja kabátját a sor végén.
– Nem mehetünk haza. Dolgunk van. Itt a mobilom, ülj le és játssz egy kicsit! – tereli az anyja a széksor felé, leülteti, majd visszaáll a sorba. Az elektronikus bébi-csősz jó időre lefoglalja a gyereket – se lát, se hall, bőszen pityegtet.
„Kora reggel van, és már zsong a fejem!” – suttogja bizalmasan az arcomba egy ismeretlen.
– Anya! Anya! – mindenki a kislány irányába fordul – Nézd! Hull a hó! De szép! – tapasztja oda fitos orrát az üveghez. Hirtelen hallgat el mindenki: az óriási hópelyhek vad tánca tényleg csodaszép.
– A fenébe! Holnap megint lapátolhatok orrvérzésig! – töri meg a csendet egy borostás férfi.
A pillanat varázsa elillan. Ez a baj velünk- felnőttekkel.