Nemrég fellélegezhettek a diákok: véget ért a tanév, következhetett a jól megérdemelt pihenés. Előtte azonban túl kellett esniük a ballagásokkal járó, szülőnek és gyereknek egyaránt töredelmes (de egyben szép) tortúrán, ahol a meghívottak népes tábora előtt kellett búcsút inteniük eddigi védett életüknek.
Nézem az ünneplőbe öltözött fiatalokat: a kedves bátortalan mosolyokat, a nyílt bizakodó tekinteteket, s csodálom a fegyelmezettségüket. Immár ötven perce tart a felnőttek léptékével is végeláthatatlannak tűnő ünnepség: versek, dalok, videó klipek színesítik a műsort, a ballagó nyolcadikosok pedig már-már szoborrá merevedve állnak az alig 30 fokban, a tűző napon. Beszédet mond a diákönkormányzat vezetője, beszédet mond a hetedikesek képviselője, az iskolaigazgató, az osztályfőnök, a polgármester, a képviselőtestület – lassan a fél város.
– Most pedig hallgassuk meg a ballagó nyolcadikosok gondolatait K. Bence tolmácsolásában – konferálja a műsorvezető.
Láttam, hogy baj van készülőben. Bence falfehér arccal, a verejtéktől csuromvizesen tántorog a mikrofon elé, majd elhaló hangon beszélni kezd. Nem jut messzire a szövegben – ájultan omlik a mellette álló osztályfőnöke karjaiba. Gyorsan félrehúzzák, majd a közelben álló egyik diák kezébe nyomják a beszédet tartalmazó papírlapot.
– Elnézést a malőrért, nem történt semmi – máris folytatjuk. – Mosolyog bizalomgerjesztően az igazgató, tényleg úgy, mintha mi sem történt volna.
De tényleg? Történt valami? Csak az, ami az élet iskolájában: nagy megterhelések érnek, és ha gyenge vagy – félreállítanak, és azonnal mással helyettesítnek. Kár, hogy Bencének már ilyen fiatalon meg kellett tapasztalnia…