Természetesen egy ilyen eseményen mindig a menyasszony a legcsodálatosabb, de azért reménykedtem, hogy ezúttal nekem is sikerül begyűjtenem egy-két bókot, tekintve, hogy az utóbbi időben nem volt túl nagy szerencsém a pasik terén. Hiszen ott volt az a srác még a listám kezdetén, aki miatt végigkínoztam a testem egy hosszú futással, csak hogy kiderüljön, nős… Vagy a néhány héttel ezelőtti randim, aminek nagy része azzal ment el, hogy a srác megpróbált „véletlenül” összefutni az exével… Ezek után talán nem meglepő, hogy egy időre feladtam a randizást, és kizárólag saját magammal tervezek foglalkozni.
Az esküvő Budapesttől több száz kilométerre került megrendezésre, így három választásom volt:
1. Nagyon (de nagyon) korán kelek, hogy elkészítsem a frizurám-sminkem-ruhámat.
2. Le sem fekszem aludni, hiszen az előbbi pontban vázolt időpont körülbelül a hajnali 2 órát jelenti.
3. Egy nappal korábban leutazom, és abban a kis szállóban alszom, ahol egyébként a lakodalom után fogok. Olvass még a témában
Bármennyire is csábítóan hangzott, hogy hullahopp karikákkal a szemem alatt jelenjek meg szombaton az esküvőn, én inkább a harmadik verzióra szavaztam. Mivel a szüleim nem tudtak eljönni, így sajnos az elsőszámú fuvaromról le kellett mondanom, de nagy szerencsémre az egyik koszorúslány (Orsi) felajánlotta, hogy bepattanhatok a hátsó ülésre. Ami pedig – mint később rájöttem – azt jelentette, hogy két órán át kellett Jokerre hajazó mosollyal hallgatnom, ahogy a barátjával olyan apróságokon vitatkoznak, mint a „miért hangosítod fel ennyire a rádiót?”. Oh, és a legjobb rész az volt, amikor rám ruházták a döntőbíró szerepét, és azzal faggattak, hogy szerintem éppen kinek van igaza. Sosem voltam még olyan hálás a szingliségemért, mint az alatt a két óra alatt.
