Szóval, a múlt héten elkérte egy srác a telefonszámomat, aztán persze napok teltek el, és bizony se híre se hamva nem volt. A régebbi énem valószínűleg rögtön elkezdett volna azon morfondírozni, vajon mit csináltam rosszul? Összevissza beszéltem? Csak a biliárdasztal takarásában, a félhomályban tűntem csinosnak? Sőt, mi van, ha egyszerre mindkettő? Micsoda főnyeremény vagyok… Na de az új személyiségem, Dóri #2 úgy döntött, önmarcangolás helyett inkább iszik egy forró csokit, és abbahagyja egy időre a Nagy Ő keresését.
De tényleg. Úgy éreztem, hogy ideje bevezetnem a „szingli, de imádja” korszakot, és szünetet tartani az ismerkedésben – még akkor is, ha egyébként nem is voltam randizni már kábé a dinókori robbanás óta. Hiszen tudod, hogy van ez. Ha elhiteted magaddal, hogy ez a saját döntésed volt, máris kevésbé tűnik olyan balszerencsésnek a helyzet. Ezzel a megnyugtató gondolattal dőltem hátra a kanapén szerda este, amiből aztán a telefonom csörgése zökkentett ki. És persze kitől érkezett a hívás, épp abban a pillanatban, amikor feladtam a randizást? Hát persze, hogy attól a sráctól!
– Sziaaa, én Gergő vagyok, és Nórit keresem.
– Őőő, hát, ha Nórit keresel, akkor eléggé félretárcsáztál. Én Dóri vagyok.
– Ja igen, ne haragudj, tényleg. Ugye nem zavarlak?
Szívesen megosztottam volna vele, hogy ami azt illeti, „Nóri” éppen komoly döntéseket hozott meg szerelmi ügyekben, de végül is eltolhatom a dolgot egy-két nappal, nem igaz? Az emlékeimben élesen élt annak a srácnak a képe, aki leszólított hazafelé menet, és egyébként kifejezetten szimpatikus volt. A telefonálós pasi már kevésbé, de mindenki megérdemel egy esélyt – legalábbis így tartja a mondás. Úgyhogy elengedtem a korábbi fogadalmamat egy kis időre, és beleegyeztem egy randiba, amiről hamarosan kiderült, hogy életem legfurcsább találkozója volt.
Péntek este váratlan fordulatokkal
Úgy gondoltam, hogy megfogadom Bence múlt heti tanácsát, és puccos randi program helyett valami sokkal hétköznapibbra szavaztunk Gergővel. Mindketten gondolatban kiválasztottunk két helyet a fővárosban, ahova elkalauzoljuk egymást (persze viszonylag a közelebbi részeken, elvégre egy óra tömegközlekedés egyik pontról a másikra már kevésbé szórakoztató), és közben beszélgetünk, ismerkedünk, esetleg megiszunk valamit. Tudod, a szokásos.
Be kell, hogy valljam, olyan rég voltam randizni, hogy már el is felejtettem, mit és hogyan kell csinálni. Vajon változtak a szabályok? Miben szokás manapság menni? És most mi van ezzel az „első randin csók” dologgal? Az első randin lefeküdni témáról nem is beszélve… Miközben gyűjtöttem a kérdéseket a fejemben, hirtelen úgy éreztem magam, mint a nagymamám, aki már nem tudja követni a fiatalok életritmusát. Pedig csak 25 vagyok, de néha tényleg úgy tűnik, hogy óriási a szakadék köztem és a tinédzserek között. Áthidalhatatlan szakadék. Erről jut eszembe, egyik nap láttam egy egész érdekes videót egy nemrég épült üveghídról, ami elképesztően hosszú volt, és… Jézusom, Dóri, koncentrálj!
A figyelmem állandóan elkalandozott készülődés közben, úgyhogy ehhez hasonló gondolatok keringtek a fejemben, miközben felöltöztem, kisminkeltem magam, és felvettem a magas sarkú bokacsizmámat – ami miatt kénytelen voltam visszafordulni az utca végéből, mert eszembe jutott, hogy nem is ebben akartam menni. Elvégre, ha tényleg olyan túrázós lesz a nap, mint képzeltem, ebben a lábbeliben az este végére három lépést sem fogok tudni megtenni. És ezzel nem fogom elkápráztatni a srácot, az egyszer biztos.
Gergővel a körúton találkoztunk, ahol kellemes negyed órát vártam rá a villamos megállóban. Oké, persze tudom, hogy mindenkinél becsúszhat egy kis késés, hiszen péntek délután eljutni egyik pontból a másikba komoly kihívást jelenthet. Na de legalább egy sms-t írhatott volna, nem? Már hivatalosan eldöntöttem, hogy még várok mondjuk 3 villamost, és utána lelépek, amikor végre megérkezett a srác.
Forrás: vonatmagazin.hu
– Ne haragudj, nagyon siettem, de dugóba keveredtem. – szólított le Gergő mindenféle köszönés nélkül. De mivel látszott rajta, hogy tényleg bánja a dolgot, úgy döntöttem, ezúttal csak legyintek egyet a késés miatt.
Az első megállót én választottam, tekintve, hogy gyalog is csak néhány percre voltunk tőle: a Liszt Ferenc tér. Igaz, hogy a belvárosban rejtőzik ez az utca, közel a villamosok és buszok hálójához, de valamilyen különös oknál fogva imádom ezt a helyet. Éttermek, fénygömbös díszítések, és a közepén elterülő minipark – már évek óta élek a fővárosban, de még mindig el tudnak varázsolni a rejtett szépségei. Gergővel tettünk itt egy-két kört, majd leültünk egy padra beszélgetni, és hagytam, hogy azt higgye, nem vettem észre, milyen kiguvadt szemekkel figyeli az egyik étterem csinos pincérlányait. Na nem mintha élveztem volna a helyzetet, de egyetlen épkézláb mondat sem jutott eszembe, amitől felhagy ezzel a tevékenységgel, és egyúttal ne lett volna kínos ebben a szituban.
Már ekkor sejthettem volna, hogy valami nem stimmel a randevúnkkal. Persze nem a csajok stírölése miatt; abból még semmi gyanús nem jött le. Ami gyanakvóbbá tehetett volna, hogy Gergő állandóan az óráját nézte, és amikor javasoltam, hogy induljunk el a következő célállomásra, kábé mintha meg sem hallotta volna. Én pedig elég naiv voltam ahhoz, hogy azt higgyem, nagyon jól érzi magát ezen a téren.
A titkos harmadik fél
Fél hét környékén aztán váratlanul felpattant, és közölte, hogy ideje indulnunk, most ő választ randi helyszínt. Bevallom, titkon reménykedtem, hogy valami fűtött helyre megyünk, ahol NAGYON forró teát lehet inni, mert másfél óra egy helyben üldögélés nem éppen kellemes program az őszi árnyékban. Csakhogy csalódnom kellett. Gergő elvitt egy betondzsungelbe, majd letáboroztunk az egyik irodaház előtt. Ekkor már sejtettem, hogy a dolgok nem éppen papírforma szerint haladnak, így hát rákérdeztem arra, ami először eszembe jutott.
– Áruld már el, kivel akarsz itt megfontolt szándékkal összefutni „véletlenül”?
Gergő arcán a csodálkozás és a leleplezés jelei váltogatták egymást, majd végül kibökte az igazat. A volt barátnőjével két hete szakítottak, és azóta sem bírja kiverni őt a fejéből. Minden nap beszélgetnek, de a lány nem tudja eldönteni, hogy szeretné-e folytatni vele a kapcsolatot, vagy sem. Ezért aztán Gergőnek az a „fantasztikus” ötlete támadt, hogy féltékennyé teszi a lányt – méghozzá velem. Szóval azért kellett ott szobroznom vele másfél órát a téren, hogy pont akkorra érjünk oda a volt barátnő munkahelyéhez, amikor végez.
Őszintén? Elsőre szóhoz sem jutottam. Aztán mérges lettem, mert kihasználva éreztem magam(hiába nem történt köztünk még semmi, ez kicsit annak számít, nem?). Aztán elnevettem magamat. Az egész szituáció annyira abszurd volt, hogy ha nem velem történik, el sem hiszem, hogy ilyenek a filmes világon kívül is bekövetkezhetnek. És hirtelen minden olyan viccesnek tűnt. Az első hivatalos randevúm már beláthatatlan ideje, és a pasi ismerkedés helyett csak féltékennyé szeretné tenni velem az exét. A legjobb barátnőm, Kitti valószínűleg hozzávágta volna Gergőhöz az első dolgot, ami a kezébe akad, és se szó se beszéd lelépett volna.
Nem mondom, nekem is megfordult a fejemben, hogy követnem kéne barátnőm képzeletbeli reakcióját. De amikor ránéztem Gergőre, észrevettem, hogy teljesen össze van törve. Eddig fel sem tűnt, hogy milyen szomorú a tekintete, és mennyire kétségbe van esve. Úgy éreztem, ha most tényleg lelépek, azzal csak taszítok rajta még egyet a szakadék felé. Szóval arra gondoltam, segítek neki. Na nem abban, hogy féltékennyé tegye a barátnőjét. Ehelyett karon ragadtam, és arrébb hívtam egy épülethez, ahonnan az exe nem vehet észre minket, ha épp kisétálna az ajtón.
– Oké, figyelj ide. Azzal, hogy féltékennyé teszed a lányt, még nem fog hirtelen ismét beléd szeretni. Sőt, ha érez is irántad még valamit, ezzel csak összetöröd a szívét. Komolyan el akarod szúrni az esélyeidet? Szerintem sem. Szóval, elmondom, hogy egy ilyesmi helyzetben én minek örülnék. Hívd el randizni. De ne valami kávézóba, vagy moziba. Emlékszel még a legelső randevútokra? Na, éljétek újra. Vidd el ugyanarra a helyre, beszélgessetek a régi dolgokról, nosztalgiázzatok. És szépen lassan szóba jönnek majd az érzelmeitek, és aztán… Aztán kiderül. Ha mindent megtettél, már többet úgysem tudsz.
Gergő arcáról lerítt, hogy hirtelen nem tudja hova tenni a tanácsomat, annyira nem számított erre. Szerintem lélekben már ő is a Kitti-féle reakciót várta, ezért kellett néhány másodperc, hogy feldolgozza a hallottakat. Aztán csak bólintott egyet, hogy tudassa velem, eljutott hozzá az információ, és megfogadja a tanácsot, majd elindult vissza az irodaház felé.
Nem egészen két és fél órával a randi kezdete után már otthon ültem, a kanapé szélén, a kedvenc mackónadrágomban. Óriási mázli, hogy nem fűztem nagy reményeket a találkozóhoz, különben most lehet, hogy egy icipicit magam alatt lennék. Ezúttal komolyan gondoltam, amit néhány nappal korábban is eldöntöttem; egy időre abbahagyom az ismerkedést. Többet nem aggódom amiatt, hogy nincs senkim, hiszen az agyonstresszelt találkozók úgysem vezetnek célra. Sem pedig azok, amikre csak azért megyek el, hogy legalább valamiféle kamu szerelmi életem legyen – erre tökéletes példa volt a mai. Persze az ilyen döntésekhez mindig jól jön egy kis támogatás, így felhívtam Kittit, hogy elmeséljem neki a találkozómat. Ahogy azt eddig is sejtettem, a legjobb barátnőm „azzal a lendülettel hozzávágta volna a cipőjét”, majd lelépett volna. Csak néhány nap múlva bizonyosodtam meg arról, hogy bár ez is elég hatásos megoldás, az enyém se volt olyan szörnyű.
Gergő ugyanis írt egy üzenetet, hogy megköszönje a tanácsot. A barátnőjével újraélték az első randevújukat, sokat beszélgettek, és most úgy tűnik, sínen vannak köztük a dolgok. Oh, igen, és bocsánatot kért a magánakciója miatt. Választ nem írtam, mert egy kicsit tényleg haragudtam rá, de meg kell, hogy mondjam, a szívem mélyén örültem nekik. Ha már az én korábbi kapcsolatom sosem jött rendbe, legalább másoknak legyen meg erre az esélyük. És ki tudja? Talán ha a jövőben én kerülök ilyesmi helyzetbe, nekem is lesz egy „őrangyalom”, aki egy jó tanáccsal rendbe hozza a kapcsolatomat. Hiszen tudod, mit mondanak: „Jótett helyébe jót várj!” – és ezúttal reménykedem, hogy sok kis apró kedvesség és segítség egyszer majd egy egészként jut vissza hozzám.